Eszter ekkor értette meg: Mónika néni pontosan tisztában volt mindennel. Tudta, mi történt, mégis képes volt felhívni, hogy pénzt követeljen tőle.
— Eszterkém, ne csinálj ebből ekkora tragédiát — szólalt meg az asszony békülékenynek szánt, de lekezeléstől csöpögő hangon. — Megbotlott az a férfi, hát istenem, előfordul az ilyesmi. Nem végleges ez. Kiszórakozza magát, aztán hazamegy. Neked kellene okosabbnak lenned, nem rögtön mindent elvágni. A családot össze kell tartani. A férfiak olyanok, mint a gyerekek: néha el kell engedni őket egy kicsit, hogy rájöjjenek, hol van igazán jó dolguk. Várj türelemmel. De addig is a kerítés ügyét el kell intéznünk, a munkások nem fognak arra várni, hogy ti ketten mikor békültök ki.
Eszter némán hallgatta, és úgy érezte, mintha valami vastag, régi fátyol csúszna le a szeméről. Éveken át őszintén azt hitte, hogy az életük, ha nem is tökéletes, de valódi családi élet. Voltak nehézségek, igen. Mónika néni sokszor túl sokat várt el, igen. De hát mégiscsak rokonok, gondolta mindig. Most azonban világossá vált előtte, hogy ő nem más volt számukra, mint kényelmes pénztárca és ingyenes szolgáló. Mónika néni még a saját fia árulása fölött is kész lett volna szemet hunyni, csak a megszokott kényelméről ne kelljen lemondania.
— Többé nem segítek magának — mondta Eszter, minden szót külön, keményen ejtve ki. — A fia elment egy másik nőhöz. Innentől tartsa el magukat az a hölgy.
— Micsoda ostobaságokat beszélsz?! — hördült fel Mónika néni felháborodva. — Miféle hölgy? Vivien érzékeny, finom lelkű lány, ő nincs hozzászokva az ilyen ügyek intézéséhez! És különben is, mi család vagyunk, nem bánhatnál így velem! Én már megállapodtam az emberekkel!
— Maga állapodott meg velük, akkor maga is fizessen nekik. Viszontlátásra, Mónika néni. Kérem, ne keressen többet.
Eszter megszakította a hívást, majd azonnal le is tiltotta a számot. Ezután kiment a konyhába, és töltött magának egy pohár hideg csapvizet. Az ujjai még remegtek a feszültségtől, de odabent, a mellkasában valami meglepően könnyűvé vált. Mintha egy hatalmas, évek óta cipelt követ végre letehetett volna a földre.
Ugyanebben az időben a város másik felén Márk Vivien tágas lakásában ült, egy drága bőrkanapé szélén. Az új élet, amelyről annyit ábrándozott, egyáltalán nem úgy indult, ahogy elképzelte. Vivien vele szemben foglalt helyet egy fotelben, és bosszúsan kopogtatta hosszú körmeivel a telefonja kijelzőjét.
— Márk, magyarázd el nekem, miért hívogatott az anyád egész délelőtt megállás nélkül — kérdezte jéghideg hangon, fel sem pillantva.
Márk idegesen nyelt egyet.
— Tudod, anyám belefogott valami felújításba a nyaralónál. Kerítést akar cseréltetni. Eszter régebben mindig segített neki ezekben: megszervezte, intézte, utalta a pénzt. Most viszont, hát… érthető módon, Eszter nemet mondott. Anyám kiborult, engem hívogat, hogy segítsek.
Vivien lassan letette a mobilt, és hosszú, metsző pillantással nézett rá.
— Eszter intézte. Eszter utalta a pénzt — ismételte tagoltan. — És most azt szeretnéd, hogy ezt én vegyem át?
— Nem, nem, Vivien, dehogy! — kapkodta a kezét Márk. — Csak anyámnak kellene száznyolcvanezer forint előleg a munkásoknak. Arra gondoltam, talán a tengerparti útra félretett pénzből ideiglenesen kivehetnénk egy részt. A következő fizetésemből visszateszem, ígérem.
Vivien arca eltorzult a felháborodástól.
— Te teljesen elvesztetted az eszed, Márk? Én abba egyeztem bele, hogy befogadlak, de nem ebbe.
