— Az volt az alku, Márk, hogy nálam lakhatsz, mert azt ígérted, melletted nyugodt, rendezett életem lesz, figyelemmel és törődéssel. Ehhez képest még az első napon azzal állsz elő, hogy én finanszírozzam az anyád hóbortjait? Ami az enyém, az az enyém. Az anyád gondja pedig a te gondod. Ha hozzászokott, hogy évekig a volt feleséged nyakán üljön, attól még nem költözhet át az enyémre.
Márk döbbenten pislogott, mintha hirtelen nem értené a nyelvet, amelyen beszélnek hozzá. Eddig minden pénzügyi kellemetlenséget Eszter intézett el az anyjával kapcsolatban. Eszter valahogy mindig előteremtette a szükséges összeget, Eszter tudta, mikor kell engedni, mikor kell hallgatni, és hogyan lehet lecsillapítani Mónikát. Vivien azonban egészen más szabályok szerint élt. A saját érdekeit élesen elválasztotta mások problémáitól.
— De hát, Vivi… ő mégiscsak az anyám. Holnap jönnek a munkások. Mit mondjak neki?
— Azt, hogy mondja le őket — vágta rá Vivien, miközben felállt a fotelből. — És azt is, hogy többé ne hívogasson a saját telefonszámomon. Nem fogom végighallgatni a panaszait. Ha képtelen vagy távol tartani tőlem a rokonaidat, akkor nekünk is újra kell gondolnunk, pontosan milyen kapcsolatban vagyunk.
Márk a kanapén maradt, mozdulatlanul. Úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. A fiatal, gyönyörű nő oldalán elképzelt gondtalan, fényes jövőn megjelent az első komoly repedés.
Másnap Mónika, miután sem Esztert, sem a fiát nem tudta elérni telefonon, a régi, jól bevált módszerhez folyamodott: nyilvános jelenetet akart rendezni. Egyenesen abba a kormányablakba ment, ahol Eszter dolgozott.
A tágas ügyféltér zsúfolásig tele volt. Az emberek csendben ültek, várták, hogy sorra kerüljenek, amikor a bejárati ajtó nagy csattanással kivágódott, és Mónika határozott léptekkel bevonult. Egy pillanatig sem tétovázott: azonnal az információs pulthoz indult, ahol Eszter éppen egy idős férfinak magyarázta nyugodtan, milyen iratok kellenek a nyugdíjas igazolvány ügyintézéséhez.
— Eszter! — harsant fel Mónika hangja úgy, hogy az egész terem odakapta a fejét. — Miért nem veszed fel a telefont? Azt hiszed, csak úgy kitörölhetsz az életedből?
Eszter udvarias mosollyal fordult az ügyfélhez, megkérte, hogy várjon egy pillanatot, majd Mónika felé nézett. Az arca rezzenéstelen maradt, bár belül összerándult minden idegszála.
— Jó napot, Mónika asszony — mondta egyenletes, hivatalos hangon. — Munkaidőben vagyok. Ha okmányügyben jött, kérem, húzzon sorszámot az automatából. Amennyiben magánjellegű problémával keres, meg kell kérnem, hogy hagyja el a helyiséget, mert akadályozza az ügyintézést.
— Okmányügyben?! — csattant fel Mónika, és még magasabbra emelte a hangját. — A munkások ott állnak a hétvégi háznál, pénzre várnak! Te meg itt ülsz kőarccal, mintha semmi közöd nem lenne hozzá! Neked kötelességed lett volna átutalni azt a száznyolcvanezer forintot! Tizenkét évig tűrtelek, neveltelek, próbáltam észre téríteni, erre az első veszekedés után a férjeddel egy szegény idős asszonyon akarsz bosszút állni!
A teremben hirtelen teljes csend lett. Az ügyfelek leplezetlen kíváncsisággal figyelték a kibontakozó családi botrányt.
Eszter nem sütötte le a szemét. Egyenesen annak a nőnek a tekintetébe nézett, aki éveken át ügyesen mozgatta a szálakat körülötte, mindig a családi kötelesség fennkölt szavaival takarózva.
— Mónika asszony — szólalt meg végül Eszter, és a hangja tisztán, határozottan csengett, úgy, hogy a teremben mindenki hallhatta.