Eszter behúzta maga mögött a bejárati ajtót, majd háttal nekidőlt a hűvös fémfelületnek. A lakásban olyan csend terült szét, amilyet korábban sosem érzett: sűrű volt, idegen és szinte bántotta a fülét. Az előszobai fogason már nem lógott Márk szürke kabátja, a cipőtartóról pedig eltűntek a férfi kedvenc barna bakancsai is. Tizenkét év házasság ért véget azon a reggelen, néhány kapkodva odavetett mondattal a folyosón. Márk kerülte a tekintetét, idegesen húzta össze a sporttáska cipzárját, és valami zavaros magyarázatot motyogott arról, hogy kihűltek az érzései, rátalált az igazi szerelemre, és jobb lenne, ha kulturáltan, botrány nélkül válnának el.
Eszter nem rendezett jelenetet. Nem sírt, nem kapaszkodott belé, nem könyörgött, hogy gondolja meg magát. Csak állt némán, és figyelte, ahogy az az ember, akinek az élete legszebb éveit adta, gyáván kisurran egy másik nőhöz. Ahhoz a Vivienhez, a fiatal, törtető nőhöz, akivel Márk állítása szerint az elmúlt fél évben „csupán” egy közös projekten dolgozott.
A telefon éles csörgése hasított bele a mozdulatlan csendbe, és kirántotta Esztert a nehéz gondolatok közül. A kijelzőn ez a név villant fel: „Mónika néni”. Az anyósa.
Eszter mély levegőt vett. Márk anyjával beszélni most mindennél kevésbé vágyott. Mónika mindig is parancsoló természetű asszony volt, és a menyét leginkább hasznos eszköznek tekintette, amelyet bármikor elő lehet venni, ha valamilyen gondot meg kell oldani. Befizetni az ő lakásának számláit, hétvégén hazacipelni a súlyos bevásárlószatyrokat, beszállni a nyaraló tetőjavításába — ezek a feladatok rendre Eszter vállára kerültek. Márk ilyenkor többnyire félreállt, arra hivatkozva, hogy rengeteget dolgozik, és teljesen kimerült.
— Igen, Mónika néni — szólt bele nyugodtan Eszter, miután fogadta a hívást.
— Eszterkém, szervusz — csendült fel a vonal túlsó végén az élénk, ellentmondást nem tűrő hang. — Azért hívlak, mert intézni kell valamit. Holnap jön hozzám a brigád, felszerelik az új trapézlemezes kerítést a telken. A szerződésről már a múlt hónapban beszéltünk. Ma estig utalj át nekem száznyolcvanezer forintot, hogy ki tudjam fizetni az előleget. És el ne felejtsd, hétvégén ki kell jönnötök, segíteni szétszedni a régi deszkákat.
Eszter lehunyta a szemét. Száznyolcvanezer forint. Pont az a prémium, amelyet félretett egy szanatóriumi pihenésre, mert az elmúlt három évben vezető ügyintézőként dolgozott a kormányablaknál, gyakorlatilag szabadság nélkül.
— Mónika néni, ma beszélt a fiával? — kérdezte egyenletes hangon.
A vonal túlsó végén nehéz, kellemetlen csend támadt. Az anyósa szemmel láthatóan nem erre a kérdésre számított.
— Márknak ehhez mi köze? — Mónika hangja egy árnyalattal élesebbé vált, és már ott rezgett benne a bosszúság. — Márk dolgozik, ő tartja el a családot, nincs ideje kerítésekkel foglalkozni. Mi ketten ezt már megbeszéltük! Egyébként is, Eszter, milyen hangnem ez?
— Teljesen hétköznapi hangnem, Mónika néni — felelte Eszter, és kihúzta magát, miközben belül lassan hideg, tiszta bizonyosság áradt szét benne. — Márk többé nem tartja el a családunkat, mert családunk sincs többé. A fia ma reggel összepakolta a holmiját, és elment az új nőjéhez, Vivienhez.
Ismét csend lett. Ezúttal azonban másféle hallgatás nehezedett közéjük: feszült, óvatos és számító.