Katalin azonban úgy ült a helyén, mintha kőből faragták volna. Az arca rezzenéstelen maradt, a vitába nem szólt bele, de Nóra pontosan látta rajta: az asszony már előre eldöntötte, hogy elégedetlen lesz, és innentől bármi ürügyet adhat neki egy újabb megjegyzésre.
– Rendben – mondta végül Nóra visszafogottan. – Ha hatra, akkor hatra. Mi van már kész?
– Semmi! – csattant fel Márk, mintha erre a kérdésre várt volna. – Itt kínlódom egyedül, a salátákkal se haladok, a hús még mindig a fagyasztóban van! Te meg hol jártál? A saját dolgaid után futkostál!
– Márk, nyugodj meg. Még nincs veszve semmi. Mondd meg pontosan, mit kell megcsinálni.
– Mindent! – A férje ingerülten a konyhaasztal felé lendítette a kezében lévő kést. – Nézd meg! A paradicsom félig van felvágva, a hagyma nincs megpucolva, a krumpli még vizet sem látott! Én nem vagyok szakács, nem értek ehhez az egészhez!
Nóra levette a vékony kabátját, és a szék támlájára akasztotta. Odalépett a mosogatóhoz, megnyitotta a csapot, és alaposan kezet mosott. Márk közben tovább dohogott a háta mögött:
– Mondtam neked, hogy egyedül nem fog menni! Kértelek, legalább a bevásárlólistában segíts! Erre mit csinálsz? Reggel eltűnsz itthonról!
– Nem tűntem el – felelte Nóra halkan. – Dolgom volt. A listát pedig tegnap este együtt írtuk össze.
– Miféle lista az? A fele hiányzik róla! A sót se írtad fel, a majonézt sem mondtad! Honnan kellett volna tudnom, miből mennyit vegyek?
Nóra megtörölte a kezét egy konyharuhában, aztán végignézett az asztalon. Tény, hogy minden összevissza hevert: felbontatlan csomagok, félbehagyott zöldségek, mosatlan edények, előkészítetlen alapanyagok. De a pánik teljesen indokolatlan volt. Ha nekilátnak, bőven marad idő.
– Jó – mondta nyugodt hangon. – Akkor sorban haladunk. Meleg ételnek mit terveztél?
– Húst! – Márk a kés hegyével a fagyasztó felé bökött. – Csakhogy kőkeményre van fagyva! Így mégis hogyan süssem meg?
– Előbb kiolvasztjuk. Betesszük a mikróba, pár perc alatt használható lesz.
– És én honnan tudnám, melyik gombbal kell kiolvasztani? Te nem mutattad meg!
Nóra mély levegőt vett. Mostanra világossá vált számára, mi történik: Márk egész délelőtt hergelte magát, egyre jobban belelovalta magát abba, hogy nem boldogul, és most rajta vezette le a tehetetlenségét. Az pedig, hogy mindez Katalin előtt zajlott, különösen kellemetlenné tette a helyzetet.
– Márk, kérlek, ne kiabálj. Mindjárt megoldjuk.
– Nem kiabálok! – emelte fel mégis a hangját. – Csak egyszerűen nem értem, hogy lehetett pont ma elmenned. Tudod jól, hogy nekem az ilyen konyhai dolgokhoz nincs érzékem!
Katalin ekkor megmozdult a sámlin, megköszörülte a torkát. Látszott rajta, hogy már készül a maga ítéletére.
– Látod, Márk fiam – szólalt meg csendesen, de metsző éllel a hangjában –, én megmondtam. A mai nők nem tudnak háztartást vezetni. Nekik minden fontosabb, mint az otthon meg a család.
Nóra ökölbe szorította a kezét, mégsem válaszolt. Inkább odament a fagyasztóhoz, kivette a húst, a mikróba tette, beállította a megfelelő programot, majd elindította az időzítőt.
– Katalin, kér még egy kávét? – kérdezte udvariasan, mintha az előbbi megjegyzést meg sem hallotta volna.
– Nem kérek. Már így is egy órája várom, hogy a ház asszonya végre rendbe szedje az otthonát.
– Nemsokára minden elkészül.
– Nemsokára – ismételte gúnyosan az anyósa. – Közben a vendégek mindjárt itt vannak. Mit mondjunk nekik? Hogy a menyem reggel óta a saját ügyeit intézte?
Márk ekkor elhallgatott. Előbb az anyjára nézett, aztán Nórára. Mintha csak most tudatosult volna benne, hogy a vita már túl messzire ment. Visszakozni azonban nem akart teljesen.
– Nóra, értsd meg – mondta valamivel halkabban –, ideges voltam. Most először kellett ilyen nagy asztalt összehoznom.
– Értem – bólintott Nóra. – Akkor most fejezzük be gyorsan, amit elkezdtél.
Nem vitázott tovább. Szó nélkül munkához látott. Meghámozta a burgonyát, feltette főni, közben felaprította a salátákhoz a zöldségeket. Konzervdobozokat nyitott, tálakba rendezte a hozzávalókat, fűszerezett, kevert, kóstolt, igazított. Márk ott toporgott mellette, néha kivett valamit a hűtőből, odanyújtott egy tányért vagy kanalat, de leginkább csak útban volt.
Katalin a sámliról figyelte a készülődést, és időről időre nem állta meg, hogy ne szóljon bele.
– Az uborkát túl apróra vágod.
– Ennyi majonéztől nehéz lesz az egész.
– A húst nem kellene ilyen sokáig sütni.
Nóra egyetlen megjegyzésre sem reagált. Összpontosítottan dolgozott, csak arra figyelt, hogy a maradék időbe minden beleférjen. Másfél óra alatt rendet teremtett a konyhában, elkészített öt különböző salátát, megsütötte a húst a körettel együtt, és megterítette az asztalt a nagyszobában.
Mire megérkeztek a vendégek – Márk unokatestvérei a feleségeikkel, néhány szomszéd és pár régi barát –, minden a helyén volt. Az asztal ünnepien mutatott, az ételek étvágygerjesztő illata betöltötte a lakást, a szobában pedig otthonos, meleg hangulat uralkodott.
– Nóra, ez csodálatos! – lelkendeztek a vendégek. – Milyen szépen megterítettél! És mennyi minden készült!
Márk elégedetten bólogatott, fogadta a gratulációkat, és fontoskodva mesélte, mennyit készült erre az estére. Arról egyetlen szót sem ejtett, hogy a helyzetet valójában a felesége mentette meg az utolsó pillanatban.
A vacsora jókedvűen telt. A társaság evett, ivott, nevetett, koccintott a fiatal házasokra. Nóra mosolygott, válaszolt a kérdésekre, figyelmes háziasszonyként kínálta a vendégeket, mégis furcsa ürességet érzett odabent. Alig két órával korábban a férje az anyja előtt támadt rá, felelőtlenséggel vádolta, most pedig ugyanaz a férfi úgy fogadta az elismeréseket, mintha a siker az ő érdeme lett volna.
Desszert után, amikor a vendégek lassan készülődni kezdtek, Nóra felállt az asztaltól.
– Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek – mondta kedves mosollyal. – Igazán örültünk nektek.
Kikísérte őket az ajtóig, mindenkivel elköszönt, jó utat kívánt. Márk és Katalin a szobában maradtak: a férje az edényeket kezdte összeszedni, Katalin pedig a maradék ételt rakosgatta dobozokba.