Nóra közben magához vette a kulcsait meg a táskáját, és szinte észrevétlenül kilépett a lakásból. Egy emelettel lejjebb ment, majd megállt Ilona néni ajtaja előtt, és becsengetett.
Az idős asszony meglepetten nyitott ajtót. Nem voltak közeli kapcsolatban, leginkább csak a lépcsőházban váltottak néhány udvarias szót, amikor összefutottak.
– Nóra? Mi történt, kedveském?
– Ilona néni, bejöhetnék egy fél órára? Nem kell semmi különös… csak szeretnék leülni valahol, csendben lenni egy kicsit.
– Hát persze, gyere csak be. Épp friss kávét főztem.
A kis konyha meleg, otthonos volt. A levegőben házi palacsinta illata keveredett a kávééval, és olyan nyugalom ült a helyiségen, amilyenre Nóra már napok óta vágyott. Ilona néni töltött neki egy csészével, aztán leült vele szemben.
– Na, mondd el, mi nyomja a szívedet.
És Nóra beszélni kezdett. Hosszú idő óta először mondta ki hangosan mindazt, amit addig magába zárt. Elmesélte a mai napot, Márk kiabálását Katalin előtt, azt, mennyire kimerült attól, hogy minden teher az ő vállán landol. Ilona néni nem szakította félbe. Csak hallgatott, néha bólintott, és a tekintetéből látszott, hogy pontosan érti.
– Tudod, drágám – szólalt meg végül, amikor Nóra elhallgatott –, az én férjem is ilyen volt. Én mindent meg tudtam oldani, mindenhez értettem, ő meg még egy levest sem volt képes megmelegíteni magának. Negyven évig éltünk együtt, és csak öregkorára tanulta meg, hogy gondoskodjon saját magáról.
– És ezt hogy lehetett kibírni? – kérdezte halkan Nóra.
– Sehogy. Egészen addig, amíg egyszer világosan ki nem mondtam: vagy megtanul férjként viselkedni, vagy éljen egyedül. Akkor már hatvanéves volt, mégis fél év alatt megváltozott. Utólag értettem meg, hogy addig én engedtem meg neki, hogy ne becsüljön meg.
Nóra késő este, tizenegy körül ért haza. A lakásban már csak a hálószobában égett a lámpa. Márk az ágyon ült, telefonját nyomkodta, de amint meghallotta a kulcs csikordulását a zárban, sietve kijött az előszobába.
– Nóra, hol voltál? Aggódtam…
– A szomszédnál.
– Anyám elment. Kérdezte, hová tűntél. Azt mondtam neki, hogy kimentél levegőzni.
Nóra csak bólintott. Bement a fürdőszobába, megmosta az arcát, fogat mosott. Márk az ajtófélfának támaszkodva figyelte.
– Haragszol rám?
– Nem, Márk. Nem haragszom.
– Akkor miért nem szólsz hozzám?
– Mert gondolkodom.
Kivette a pizsamáját, aztán a másik szoba felé indult. Márk utána nézett.
– Külön akarsz aludni?
– Igen. Ma igen.
Nóra lefeküdt a régi nagymamai szobában álló kanapéra. Nem sírt, nem rendezett jelenetet, nem fojtogatta látványos sértettség. Csak feküdt a sötétben, és azon töprengett, hány évet áldozott arra, hogy kényelmes legyen másoknak. Hogy mindent elrendezzen, mindenhova odaérjen, mindent csendben kijavítson. A végén pedig, amikor igazán számított volna, kiabálást és vádaskodást kapott érte.
Reggel korábban kelt a szokásosnál, és összekészült a munkába. Márk kávét főzött, rutinból bekapcsolta a tévét, majd félhangosan megjegyezte:
– A tegnapi után nem ártana rendet rakni. Rengeteg mosatlan maradt.
Nem kérte Nóra segítségét, de ő maga sem fogott neki. Úgy tett, mintha semmi komoly nem történt volna. Mintha az egész csupán egy jelentéktelen házastársi nézeteltérés lenne, amely majd magától elpárolog.
Nóra nyugodtan elvette a férje csészéjét, elmosta, visszatette a helyére. Aztán kiment az előszobába, ahol Márk éppen a sportcipőjét kötötte, indulásra készen.
– Márk, este beszélni fogunk. Komolyan.
– Miről?
– Mindenről. Nem holnap, nem valamikor máskor. Ma.
A férfi értetlenül nézett rá, mintha nem tudná, honnan került elő ez a határozottság.
– Rendben – bólintott bizonytalanul. – Beszélünk.
Este Nóra hétre ért haza a munkahelyéről. Márk már otthon volt, a konyhában ült a táblagépével. Az asztalon ott állt az ebéd után félretett, mosatlan tányér, a mosogatóban pedig még mindig a tegnapi edények tornyosultak.
– Ülj le – mondta Nóra, miközben két poharat vett elő, és teát készített.
Márk letette a táblagépet, és szemben helyet foglalt. Várta, hogy a felesége kezdjen.
– Tegnap az anyád előtt kiabáltál velem – szólalt meg Nóra. – Azt vágtad a fejemhez, hogy cserbenhagytalak. Így volt?
– Hát… ideges voltam. Nem boldogultam a főzéssel.
– Nem ezt kérdeztem. Szerinted én voltam a hibás?
Márk feszengeni kezdett.
– Nem úgy, hogy hibás… De szólhattál volna, hogy ilyen sokáig távol leszel.
– Másfél óráról beszélünk. Ráadásul azon a napon, amikor elvileg nekem kellett volna pihennem, miközben te mindent megszervezel egyedül.
– Igen, de…
– De mi, Márk? Otthon kellett volna ülnöm készenlétben, hogy amikor intesz, ugorjak segíteni? Mint egy cseléd?
– Nem cselédként! Feleségként!
Nóra kortyolt a teából, majd hosszan a férjére nézett.
– És te férjként hol vagy? Amikor ünnepi asztalt terítek egyedül, te mit csinálsz? Amikor vendégek előtt kitakarítom az egész lakást, akkor hol a te részed?
– Segítek…
– Ha szólok, odanyújtasz néhány tányért. Ez nem segítség, Márk. Ez legfeljebb asszisztálás.
– De én nem tudok főzni…
– Megpróbáltál valaha megtanulni? Vagy azt hiszed, én születésem óta tudtam?
Márk elhallgatott. A poharat forgatta az ujjai között.
– Nóra, értem, hogy tegnap túl messzire mentem. Sajnálom. De valahogy mégiscsak működünk…
– Kik azok, hogy „mi”? Én működtetem ezt az egészet, Márk. Te csak élsz egy lakásban, ahol minden magától történik. Az étel elkészül, a ruha kimosódik, a padló tiszta lesz. És amikor egyszer valami nem a megszokott rendben alakul, én leszek a bűnbak.
– Én nem így gondolom…
– De így gondolod. Különben tegnap nem ordítottad volna, hogy én valahol csavargok, miközben te szerencsétlenként rohangálsz a saláták között.
Nóra felállt, és lassan az ablak felé indult.