De ez még nem jelenti azt, hogy joga van kézben tartani az ő életét. Vagy a miénket.
— Tudom — bólintott lassan Mária. — Most már tudom. Csak túl nagy árat fizettünk érte.
Felállt, ujjai gépiesen megigazították a kendőt a nyakán, mintha ettől rendezettebbnek tűnhetne mindaz, ami belül széthullott.
— Péter tudja, hogy eljött hozzám? — kérdezte Anna.
— Nem — rázta meg a fejét az anyósa. — Alig szól hozzám. Az apjához még beugrik, de engem úgy kerül, mintha ott sem lennék. Megérdemlem, persze… — Egy pillanatra elhallgatott, aztán halkan folytatta: — Anna, nem kérek bocsánatot. Vannak dolgok, amelyekre nincs bocsánat. Csak azt remélem, hogy talán egyszer… ti ketten még képesek lesztek újrakezdeni. Te és Péter.
Anna fáradt mozdulattal megvonta a vállát.
— Nem tudom. Ez már nem csak rajtam múlik.
— Igen, értem — mondta Mária, és újra bólintott. — Értem. Én csak… abban reménykedem, hogy nem tettem végleg tönkre mindent.
Miután Mária elment, Anna még sokáig ugyanott ült a csendes lakásban. A szobában nem mozdult semmi, csak az óra kattogása hallatszott. Végül elővette a telefonját, és írt Péternek: „Anyád itt járt. Bocsánatot kért. Talán nekünk is beszélnünk kellene.”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Most még nem. Időre van szükségem.”
A tél havasan és kegyetlenül hidegen telt. Anna belevetette magát a munkába, találkozott a barátnőivel, és minden erejével próbálta valamivel kitölteni azt az ürességet, amely a napjai közepén tátongott. Péter néha küldött egy-egy rövid üzenetet, de azok is többnyire gyakorlati ügyekről szóltak: közüzemi számlák, iratok, elintéznivalók. Semmi személyes. Semmi olyasmi, amiből ki lehetett volna olvasni, hogy hiányzik neki.
Február végén aztán felhívta, és találkozót kért. Egy kávézóban állapodtak meg, semleges helyen, ahol egyikük sem érezhette úgy, hogy sarokba szorították.
Péter pontosan érkezett. Még vékonyabbnak tűnt, mint korábban, és szakállt növesztett, ami nem igazán állt jól neki, mégis komolyabbá, idősebbé tette az arcát. Leültek egymással szemben, rendeltek két kávét, aztán hosszú percekig hallgattak. Mindketten keresték a megfelelő kezdőmondatot, de egyikük sem találta.
— Mi újság a munkahelyeden? — szólalt meg végül Péter.
— Elvagyok — felelte Anna, és megvonta a vállát. — Előléptettek. Most már öt ember tartozik alám.
— Gratulálok — bólintott Péter. — Mindig is erre vágytál.
Megint csend ereszkedett közéjük. Anna az ujjai között forgatta a csészét, amelyben a kávé lassan kihűlt.
— Péter, miért vagyunk itt? — kérdezte végül. — Ha csak a munkámról akartál érdeklődni, azt telefonon is megtehetted volna.
A férfi mély levegőt vett, majd a szemébe nézett.
— Beadtam a kérelmemet az áthelyezésre Debrecenbe. Felajánlották, hogy vezessek egy új projektet. Jó pozíció, komoly lehetőség, fejlődés… — Elakadt, aztán halkabban tette hozzá: — Két hét múlva indulok.
Anna úgy érezte, mintha valami elszakadt volna benne. Három hónapja várta ezt a beszélgetést, mégis felkészületlenül érte.
— Végleg? — ennyit tudott kipréselni magából.
— Két évre szól a szerződés — mondta Péter. — Aztán majd kiderül, mi lesz.
— Értem — Anna lesütötte a szemét. — És te azt szeretnéd…?
— Elválni — mondta ki Péter higgadtan, szinte érzelem nélkül. — Azt hittem, túl tudok lépni rajta. Hogy képes leszek megbocsátani, elfelejteni, de nem megy. Valahányszor arra gondolok, hogy hazamegyek, újra eszembe jut az egész rémálom. Anyám, a hazugsága, a te bizalmatlanságod…
— Az én bizalmatlanságom? — kapta fel a fejét Anna. — Péter, végül kiderült, hogy igazam volt. Az anyád tényleg hazudott.
— Nem ez a lényeg — rázta meg a fejét. — Hanem az, milyen könnyen elhitted a legrosszabbat a családomról. Milyen gyorsan jutottál arra, hogy az anyám egy számító ember, aki szét akar választani minket. Bizonyíték nélkül.
— Volt mire alapoznom — nevetett fel keserűen Anna. — Évekig néztem, ahogy megpróbál beleszólni minden döntésünkbe. És tudod mit? Amikor kiderült az igazság, még csak azt sem vágtam a fejedhez, hogy „én megmondtam”. Pedig lett volna rá okom.
— Látod? — Péter szomorúan elmosolyodott. — Már megint vitatkozunk. Semmi sem változott.
Anna mély levegőt vett, és igyekezett visszanyerni az önuralmát.
— Beszéltél már ügyvéddel? — kérdezte.
— Igen — felelte Péter. — Meg tudunk egyezni pereskedés nélkül is. A lakás maradhat nálad, az autót elviszem én. A megtakarításokat megfelezzük.
— Nagylelkű ajánlat — csúszott ki Annából. — Főleg úgy, hogy a lakás kezdőrészletének nagyobb részét én fizettem.
Péter arca megrándult.
— Anna, nem veszekedni jöttem. Tényleg nem. Fejezzük be ezt úgy, ahogy felnőtt emberekhez illik.
Anna nem válaszolt. Csak nézte a férfi arcát, amely valaha az otthont jelentette számára, most pedig idegennek tűnt, mintha hosszú idő után egy ismerőst látna viszont. Három év házasság, öt év kapcsolat. És mindez néhány aláírással, pár hivatalos papírral, meg egy rövid búcsúval ér majd véget.
— És mi lesz azzal, amiről álmodtunk? — kérdezte halkan. — Az örökbefogadással? A béranyasággal?
— Azok közös álmok voltak — mondta Péter. — Mostantól mindkettőnknek külön kell megtalálnia a sajátjait.
— Van valakid? — kérdezte Anna egyenesen. — Debrecenben?
Péter félrenézett.
— Nincs. De nem zárom ki, hogy egyszer lesz. És te is… te is újrakezdheted. Valakivel, aki meg tudja adni neked azt, amit én nem.
— Gyerekeket értesz ez alatt? — Anna érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. — Én nem a leendő gyerekeim apjához mentem hozzá, Péter. Hanem ahhoz az emberhez, akit szerettem. Hozzád.
— Tudom — mondta a férfi nagyon halkan. — És hálás vagyok érte. Őszintén. De néha a szerelem kevés.
Együtt léptek ki a kávézóból. Odakint sűrű, puha hó hullott, elnyelve a város zajait. Péter megállt, és Anna felé fordult.
— Elküldöm majd az iratokat aláírásra — mondta. — És… sajnálom. Mindent.
Anna csak bólintott. Nem bízott a hangjában. Péter ügyetlen mozdulattal megérintette a vállát, aztán gyors léptekkel elindult az autója felé.
Anna mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy távolodik. Arra gondolt, milyen különös, milyen törékeny is az élet. Egy hazugság, egy erőszakos beavatkozás, és amit évek alatt építettek, úgy omlott össze, mint egy rosszul rakott kártyavár. Mária végül elérte, amitől talán ő maga is rettegett, csak nem úgy, ahogy elképzelte. Nem maradt család. Nem lesznek unokák. Csak magány marad mindenkinek.
Anna nagyot szívott a fagyos levegőből. Előtte üresség tátongott, bizonytalanság és ismeretlen napok sora. De ebben az ürességben valahol ott rejtőzött valami más is: a szabadság. Szabadság a manipulációtól, mások elvárásaitól, attól a kényszertől, hogy folyton bizonyítania kelljen, mennyit ér, mennyire szeret, mennyire elég.
Elővette a telefonját, és megkereste Júlia számát.
— Szia — mondta, amikor a barátnője felvette. — Ráérsz ma este? Innom kell valamit. És beszélnem.
— Történt valami? — kérdezte Júlia aggódva.
— Igen — felelte Anna. — Azt hiszem, az életem végre tényleg elkezdett megváltozni…