— Ülj le, kérlek.
Péter engedelmesen leereszkedett az egyik székre, és mindkét kezét az asztalra tette. Az ujjai ideges, egyenetlen ritmusban kopogtak a lapján.
— Ha megint a lakásról van szó, akkor én…
— Péter — vágott közbe Anna, mielőtt továbbmondhatta volna. — Az édesanyádnak nincsenek adósságai.
A férfi mozdulatlanná dermedt. A homloka összeráncolódott.
— Micsoda? Miről beszélsz?
— Az igazat mondom — felelte Anna határozottan. — Mindent kitalált. Ma itt járt az apád, és elmondott mindent. Hamis banki papírokat mutogatott. Nincsenek hitelek, nincsenek behajtók. Az egész hazugság volt.
Péter úgy nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, hallucinál-e. A hitetlenség azonban lassan átfordult benne valami sötétebbé, valami forró, fenyegető indulattá.
— Te megőrültél? — kérdezte rekedten. — Miért tenne ilyet? És apám miért hazudna erről? Anna, ez teljes képtelenség!
Anna nagy levegőt vett. A következő mondatok már a torkát szorították.
— Megtalálta az orvosi irataidat — mondta halkan. — Rájött a diagnózisodra. És úgy döntött, hogy nekünk el kell válnunk, mert szerinte gyerek nélkül nincs igazi család. Azt akarta, hogy menj vissza hozzájuk. Hozzá.
Péter arca egy pillanat alatt elvesztette a színét. A kezei megremegtek az asztalon.
— Nem — suttogta. — Ez nem lehet. Valamit félreértettél.
— Hívd fel az apádat — mondta Anna csendesen. — Kérdezd meg tőle te magad.
Péter elővette a telefonját, és tárcsázott. A beszélgetés alig tartott néhány percig, de Annának úgy tűnt, mintha egy egész élet peregne le közben. Látta, hogyan változik meg a férje arca: előbb még makacsul tagadott, aztán megdöbbent, végül mintha valami belül összetört volna benne. Amikor letette, a szeme csillogott a visszafojtott könnyektől.
— Istenem — lehelte. — Hogy tehette ezt? A saját anyám… Felhasználta az én… az én…
— Péter — Anna óvatosan a kezére tette az ujjait. — Nagyon sajnálom.
A férfi hirtelen elrántotta a kezét, és felpattant a székről.
— Sajnálod? — a hangja remegett. — Te sajnálod? Az anyám hazudott nekem. Megpróbálta tönkretenni a házasságunkat. Te pedig… te még azt sem mondtad el neki, mi az igazság rólunk! Hogy próbálkoztunk, hogy orvosokhoz jártunk!
— Te tiltottad meg! — tört ki Annából. — Azt mondtad, ez a te ügyed, és majd te beszélsz róla, ha készen állsz rá!
— És te ezt csak így elfogadtad? — Péter keserűen felnevetett. — Tudtad, hogyan gyötör téged a gyerekek miatt, láttad, hogy ez lassan szétmarja a kapcsolatunkat, mégis hallgattál? Azért, hogy kíméld a büszkeségemet? Vagy hogy később legyen mivel szemrehányást tenned?
— Péter — Anna hitetlenül megrázta a fejét. — Ez nem igazságos. Tiszteletben tartottam a döntésedet. Úgy gondoltam, jogod van eldönteni, kinek és mikor beszélsz a betegségedről.
— Persze — fordult el a férfi. — Tiszteletben tartottad. Csak éppen azt nem tartottad tiszteletben, amikor azt kértem, segítsünk anyámnak. Azonnal védekező állásba helyezkedtél: „az anyád adósságaihoz semmi közöm”. És ha valódiak lettek volna azok az adósságok? Akkor is ugyanígy nemet mondasz?
— Hogy jön ez ide? — Anna teljesen összezavarodott. — Péter, az anyád mindkettőnknek hazudott! Szándékosan szét akart választani minket! És te most engem hibáztatsz?
— Nem tudom, kit hibáztassak — mondta Péter tompán. — Már semmit sem tudok.
Odament az ablakhoz, és hosszú ideig némán bámult kifelé az utcára. Anna nem szólt. Csak nézte a hátát, azt a görnyedt, kimerült tartást, amelyben egyszerre volt düh, szégyen és tehetetlenség.
Végül Péter megfordult.
— Idő kell — mondta lassan. — Át kell gondolnom mindent. Beszélnem kell anyámmal. Meg kell értenem, hogyan tovább.
— Rendben — felelte Anna, és igyekezett nyugodtnak hangzani, bár belül minden görcsbe rándult. — Megértem.
— Gáborhoz megyek — tette hozzá Péter. Gyerekkori barátjára gondolt, akihez mindig menekülni tudott, ha minden más bizonytalanná vált. — Nála maradok pár napig. Vagy ameddig el nem döntöm, mit akarok.
— Nem a szüleidhez mész? — kérdezte Anna. — Nem haza?
Péter megrázta a fejét.
— Nem. Most nem tudnék anyám szemébe nézni. Félek, olyat mondanék, amit később megbánnék.
Összeszedett néhány ruhát, egy neszesszert, pár apróságot. Anna az ajtó mellett állt, és figyelte. Amikor Péter elindult, nem ölelte meg, nem csókolta meg búcsúzóul. Csak ennyit mondott:
— Majd hívlak.
Aztán becsukódott mögötte az ajtó.
Egy hónap telt el így. Péter néha telefonált, de a beszélgetéseik rövidek és szárazak voltak. Többnyire gyakorlati dolgokról esett szó: postáról, számlákról, arról, mikor jön el még néhány holmijáért. Egyszer elmondta, hogy beszélt az anyjával. Mária sírt, bocsánatot kért, és azt ismételgette, hogy csak jót akart, hogy mindent szeretetből tett. Anna hallgatta, és nem mondott semmit. Mit is mondhatott volna? Hogy „én megmondtam”? Hogy „te nem hittél nekem”? Az ilyesmi csak még mélyebbre lökte volna őket abban a gödörben, amelybe már így is majdnem belefulladtak.
Egyik este csengettek.
Anna ajtót nyitott, és Máriát találta a küszöbön. Az asszony lefogyott, az arca beesett volt, a szeme elvesztette régi szigorú fényét. Mintha néhány hét alatt éveket öregedett volna.
— Bejöhetek? — kérdezte halkan.
Anna szó nélkül félreállt. Nem tudta, mit kellene éreznie. Dühöt? Elégtételt? Szánalmat? Mindegyik ott kavargott benne, de egyik sem volt elég erős ahhoz, hogy megszólaljon.
A konyhába mentek. Ugyanoda, ahol valaha az egész viszály elkezdődött.
— Teát kér? — kérdezte Anna végül, mert valamit mondania kellett.
Mária megrázta a fejét.
— Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig. — Idegesen gyűrögette a zsebkendőjét. — Anna, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Amit tettem… arra nincs mentség. Mindent elrontottam. Nemcsak a te és Péter kapcsolatát, hanem a sajátomat is a fiammal.
Anna leült vele szemben, karját összefonta a mellkasa előtt.
— Miért csinálta? — kérdezte fojtott hangon. — Tényleg olyan lehetetlen lett volna egyszerűen beszélni velünk? Megkérdezni, mi történik?
— Megijedtem — vallotta be Mária. — Amikor megtaláltam azokat a papírokat, az orvosi véleményt… Az én fiam, az egyetlen gyerekem… — elcsuklott a hangja. — Mindig unokákról álmodtam. Elképzeltem, hogyan vigyázok majd rájuk, hogyan lesz Péterből apa. Aztán szembesültem ezzel… és azt gondoltam, te tudtál a diagnózisról, mégis hozzámentél. A lakás miatt. A pénz miatt. Azt hittem, kihasználod.
— Valóban ennyire rosszat gondolt rólam? — kérdezte Anna keserűen.
Mária lehajtotta a fejét.
— Az igazság az, hogy nem is rólad gondolkodtam. Csak a saját fájdalmamat láttam. A saját összetört álmaimat. Azt hittem, ha ti szétmentek, Péter majd talál egy másik nőt, aki gyereket szül neki… Őrültség volt, tudom. Hiszen az orvosok is megmondták, hogy erre nincs esély.
— Létezik örökbefogadás. Vannak más lehetőségek is — mondta Anna halkan. — Péterrel már beszéltünk ezekről. Még azelőtt, hogy ez az egész elkezdődött volna.
Mária meglepetten emelte rá a tekintetét.
— Tényleg? Nekem erről soha nem beszélt.
— És miért kellett volna mindent elmondania önnek? — kérdezte Anna. — Főleg ennyire személyes dolgokat? Ez a mi életünk. A mi döntéseink.
Az anyósa némán ült, vállai megereszkedtek. Már nem az a kemény, mindent irányítani akaró asszony volt, akit Anna ismert, hanem egy elveszett, öregedő nő, aki most először látta meg, mit rombolt le.
— Igazad van — mondta végül Mária. — Túlságosan beleszóltam mindenbe. Mindig. Csak… ő az egyetlen gyerekem. Az egész életemet neki adtam, minden erőmet rá fordítottam. És amikor megjelentél te, ilyen önállón, magabiztosan… megijedtem, hogy többé nem lesz rám szüksége.
— Péter mindig szeretni fogja önt — mondta Anna csendesen. — Ön az édesanyja.