Csakhogy szemlátomást azóta sem volt benne elég bátorság, hogy megtegye. Így Mária mind a mai napig abban a hitben él, hogy én vagyok az a rideg, karriermániás nő, aki szántszándékkal nem akar unokát szülni az ő drága kisfiának.
— Hát ez… — Júlia félbehagyta a mondatot, csak hitetlenkedve megrázta a fejét. — Figyelj, nem lenne jobb, ha te beszélnél vele? Egyszerűen tisztázni mindent, hogy végre a helyére kerüljenek a dolgok.
Anna összerezzent, mintha megütötték volna.
— Nem. Péter ezt soha nem bocsátaná meg nekem. Túl büszke ember. Neki ez… érted. A férfiúi önérzetét rombolná porig.
— A te önérzeteden viszont nyugodtan végig lehet taposni? — háborodott fel Júlia. — Az rendben van, hogy az anyja mindenféle ocsmányságot gondol rólad? Anna, te tényleg túlságosan jó vagy. Én már rég a képébe vágtam volna annak a…
— Ne — vágott közbe Anna élesen. — Ez Péterre és rám tartozik. Nem fogok odáig süllyedni, hogy elszámoltatósdit játsszak az anyjával.
Júlia kelletlenül ingatta a fejét.
— Ahogy gondolod. De egyet ne felejts el: a csendes víz a legveszélyesebb. Ki tudja, mit talál még ki az anyósod, hogy éket verjen közétek.
Anna csak késő este ért haza. A lakás sötéten és némán fogadta. Lerúgta a cipőjét az előszobában, aztán bement a konyhába, és felkapcsolta a villanyt. Az asztalon egy boríték feküdt. Péter még mindig jobban szerette a papírra írt üzeneteket, mint a telefonosakat; azt szokta mondani, így komolyabbnak hat minden. „Ez nem sok jót jelent” — futott át Anna fején, miközben remegő ujjal feltépte a borítékot.
„Anna, egy ideig a szüleimnél maradok. Át kell gondolnom kettőnket és a jövőnket. Anyát nagyon megviselte, hogy elutasítottad a kérését. Úgy érzi, nem tiszteled a családunkat. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Lehet, hogy tényleg újra kellene gondolnunk a kapcsolatunkat. P.”
Anna újra és újra elolvasta a pár sort, míg végül a betűk összemosódtak a szeme előtt. Annyira jellemző volt Péterre. Még ilyen helyzetben sem tudott egyszerűen felhívni valakit, vagy szemtől szembe leülni beszélni. Mindig inkább elbújt a leírt szavak, a célozgatások és a félmondatok mögé. „Újragondolni a kapcsolatunkat.” Ez mégis mit jelentett? Szakítást? Válást?
Elővette a mobilját, kikereste Péter számát. Az ujja már a hívás gombja fölött lebegett, de nem nyomta meg. Mit mondhatna neki? „Gyere haza, beleegyezem, adjuk el a lakást”? Vagy azt, hogy „Bocsáss meg, amiért nem akarom feláldozni a közös jövőnket az anyád felelőtlensége miatt”? Esetleg: „Szeretlek, de nem engedem, hogy zsaroljanak”?
Végül nem telefonált. Megnyitotta az üzenetküldőt, és csak ennyit írt: „Rendben. Gondold át. De ne feledd: ez a te döntésed, nem az enyém.”
Válasz nem érkezett.
Eltelt egy hét. Anna reggelente munkába ment, esténként hazatért az üres lakásba, vacsorát készített egy személyre, és sorozatokat bámult, anélkül hogy igazán figyelte volna őket. Péter sem nem hívta, sem nem írt neki. Kétszer is észrevette, hogy az anyósa kereste, de nem hívta vissza. Ugyan mit mondhatott volna Máriának? „Elnézést, hogy nem akarom kihúzni önt a saját ostobaságai következményei alól”?
Pénteken, amikor munkából hazafelé tartott, már a ház előtt megakadt a szeme egy ismerős autón: Péter apjának öreg Toyotáján. Anna szíve nagyot dobbant. Csak nem az egész család jött el, hogy együtt hassanak az érzelmeire? Vagy talán Péter végre észhez tért, és hazajött?
Felment az emeletükre, de az ajtó előtt megtorpant. Nem Mária állt ott, hanem az apósa, István. Nehézkes, testes férfi volt, fáradt arccal és ritkuló, ősz hajjal. A sztrók óta az arca jobb oldala kissé megereszkedett, és az egyik keze sem engedelmeskedett már úgy, mint régen. Ritkán mozdult ki otthonról.
— István? — kérdezte Anna meglepetten, ahogy közelebb lépett hozzá. — Történt valami?
Az apósa különös tekintettel nézett rá. Mintha egyszerre lett volna bűntudatos és tanácstalan.
— Beszélnünk kell, kislányom — mondta halkan. — Négyszemközt.
A konyhában ültek le. Anna teát főzött, elővett egy tányér kekszet is. István sokáig nem szólt semmit, csak a csészéjét forgatta a kezében. Végül nagy, fáradt sóhaj szakadt fel belőle.
— Mária nem tudja, hogy itt vagyok. Péter sem.
Anna megfeszült.
— Mi folyik itt?
— Baj van nálunk — felelte az apósa, és lassan megrázta a fejét. — Csak nem olyan baj, amilyennek te hiszed. Nincsenek adósságok, Anna.
Anna értetlenül meredt rá.
— Hogyhogy nincsenek? Péter látta a kimutatásokat…
— Hamisak voltak — mondta István keserű félmosollyal. — Mária nyomtatta ki őket. Ő állította össze az egészet a számítógépen. Látod, még ezt is megtanulta, ha nagyon akarta.
— De… miért? — Anna torkát hirtelen émelygés szorította össze.
Az apósa egy darabig hallgatott, és az ablakon át bámult kifelé. Aztán lassan visszafordult hozzá.
— Megtudta. Péter gondját. Véletlenül rátalált az orvosi leletre a holmijai között, amikor legutóbb nálunk járt. Azóta egyetlen rögeszméje van: hazavinni őt, elszakítani tőled. Azt hajtogatja, hogy te csak szenvedést okozol neki, és hogy gyerek nélkül nincs igazi család. — István szomorúan lehajtotta a fejét. — Próbáltam beszélni a lelkére, de ismered Máriát. Ha valami befészkeli magát a fejébe…
Anna mozdulatlanul ült, mintha hirtelen minden hang távolról érkezne hozzá. A halántékában vadul lüktetett a vér.
— És Péter? — kérdezte rekedten. — Tud erről? Benne van ő is?
— Dehogy, Isten ments — vágta rá sietve István. — Ő hisz az anyjának. Mária telebeszélte a fejét azzal, hogy a bank el akarja venni a lakásunkat, hogy behajtók zaklatnak minket telefonon… Péter mindig is hiszékeny volt. Főleg, ha az anyjáról volt szó.
— Ezt nem bírom felfogni — suttogta Anna. — Hogy tehetett ilyet? Hogy használhatta fel ezt ellenünk? A saját fia ellen?
— Elhitette magával, hogy jót tesz — sóhajtotta István. — Azt képzeli, megmenti Pétert egy boldogtalan házasságtól. Mária mindig is biztos volt benne, hogy ő tudja a legjobban, mire van szüksége a fiának.
— És most mit tegyek? — nézett rá Anna. — Mondjam el Péternek az igazat?
István arca fájdalmas grimaszba rándult.
— Nem tudom, kislányom. Ez összetörné. Rájönni, hogy az édesanyja képes volt erre… — Nem fejezte be, csak legyintett a béna kezével. — Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. És hogy bocsánatot kérjek. Meg kellett volna állítanom Máriát, de nem voltam rá képes.
Anna felállt, és idegesen járkálni kezdett a konyhában. A gondolatai összevissza kavarogtak.
— Köszönöm, hogy elmondta — szólalt meg végül. — De Péternek tudnia kell mindezt. Joga van az igazsághoz. És ahhoz is, hogy ő döntsön.
István lassan bólintott.
— Megértem. Csak… próbálj vele gyengéden bánni, jó? Nagy ütés lesz ez neki.
Miután az apósa elment, Anna még sokáig ült mozdulatlanul az asztalnál. Aztán felvette a telefonját, és üzenetet írt a férjének: „Beszélnünk kell. Fontos. Kérlek, gyere ide.”
Péter két órával később megjelent. Lesoványodott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Bizonytalanul lépett be, és körbenézett, mintha idegen lakásba érkezett volna.
— Szia — mondta halkan, anélkül hogy Annára nézett volna. — Beszélni akartál velem?
— Igen — felelte Anna, és a konyha felé intett.