— Te egyáltalán figyelsz rám? — Anna letette a kést, amellyel a zöldségeket aprította, és szembefordult a férjével. — Harmadszor mondom: nem. Ennyi.
Péter a konyhaasztalnál ült, a telefonjába merülve. Az inge nyaka kigombolva, a nyakkendője a szék támlájára dobott zakó zsebéből lógott ki. Amikor felnézett, a tekintete fáradt volt, a szeme vörös erektől csíkozott.
— Anna, miért viselkedsz úgy, mintha falnak beszélnék? Anyám csak fél évre kéri. Legfeljebb egy évre. Vissza fogja adni.
— Mint legutóbb? — Anna keserűen felhorkant, majd újra a paradicsomok felé fordult. — Vagy mint azelőtt? Nála mindig történik valami váratlan katasztrófa, Péter. Egyszer beázik a tető, máskor kitörik a foga, aztán elárasztják a szomszédok. És érdekes módon minden mindig derült égből villámcsapásként jön. Öt évig gyűjtöttünk erre a lakásra. Öt évig! Mindent megvontam magamtól. Már arra sem emlékszem, mikor voltunk utoljára rendes szabadságon. Most pedig azt várod, hogy adjuk el az egészet, csak hogy az anyád kifizethesse az adósságait? És mi hová menjünk? Vissza a szüleidhez?
A kés egyre gyorsabban és hangosabban kopogott a vágódeszkán. A paradicsomok szabálytalan, szétmálló darabokra estek.
— Igazságtalan vagy — Péter megdörzsölte az orrnyergét. — Senki nem mondta, hogy költözzünk a szüleimhez. Bérelhetünk valamit.
— Miből? — Anna hirtelen megfordult, mindkét tenyerével a konyhapultra támaszkodva. — Te is pontosan tudod, hogy ha eladjuk a lakást, a pénz épp csak arra lesz elég, hogy rendezzük anyád tartozását. És utána? Kezdhetjük elölről az egészet? Megint tíz év spórolás? Harminckét éves vagyok, Péter!
A férfi elhúzta a száját, és félrenézett.
— Mindig túldramatizálod…
— Én? — Anna szemöldöke felszaladt. — Hatmillió forintnyi hitel túldramatizálás? Az anyád ekkora adósságot halmozott fel, és szerinted én nagyítom fel?
— Nem szándékosan csinálta — mondta Péter halkan. — Tudod jól, milyen nehéz nekik apámmal. A stroke óta alig tud dolgozni. A nyugdíja meg semmire sem elég.
— És ebből az következik, hogy nekünk kell feláldoznunk a jövőnket az ő hibái miatt? — Anna összefonta a karját a mellkasa előtt. — Az anyád adóssága nem az én adósságom. Miatta nem fogom eladni a lakásomat. Ezt jobb, ha elfelejti.
Péter olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék hátracsikordult.
— Az anyámról beszélsz, ha nem tűnt volna fel. És ő mindig segített nekünk.
— Mikor segített? — Anna idegesen felnevetett. — Amikor folyton felhívott, hogy nem vagyok elég jó feleség? Vagy amikor meg akarta szabni, hol lakjunk, és milyen bútorokat vegyünk? Esetleg akkor, amikor nyafogott, hogy nem szülök neki unokát? Hát igen, ez aztán óriási segítség volt.
Péter ökölbe szorította a kezét.
— Neked tényleg nincs szíved — szűrte a fogai között. — Éveken át dolgozott, hogy engem felneveljen, most pedig…
— Most neked engem kellene támogatnod, nem őt! — vágott közbe Anna. — Én vagyok a családod, Péter. Én. Te meg úgy viselkedsz, mintha még mindig az anyád szoknyája mellől nem tudnál elszakadni.
Ekkor megszólalt a telefon az előszobában. Mindketten tudták, ki hív. Mária minden este hét körül jelentkezett: érdeklődött, hogy van az ő drága fia, evett-e rendesen, nem hajtotta-e túl magát a munkahelyén. Péter komor pillantást vetett a feleségére, aztán kiment a konyhából. Anna csak a tompa hangját hallotta, majd nem sokkal később a bejárati ajtó akkorát csapódott, hogy a tálalószekrényben összekoccantak a csészék.
— Ez a férjed egyszerűen az anyja kis mindenesfiúja — Júlia, Anna legjobb barátnője, fejcsóválva kortyolt a kávéjába. — Én már az elején megmondtam: egy ilyen anyóssal a házasság pokollá tud válni.
Egy apró kávézóban ültek, nem messze Anna munkahelyétől. Odakint finom őszi eső szitált, a járókelők sietve húzták maguk fölé az esernyőket. Júlia volt az egyetlen ember, akinek Anna igazán kiönthette a szívét.
— Azt hittem, ha végre megvesszük a saját lakást, minden könnyebb lesz — sóhajtott Anna. — Azt reméltem, onnantól végre a magunk életét élhetjük. Erre most itt ez az adósságügy…
— Biztos vagy benne, hogy azok az adósságok valóban léteznek? — Júlia gyanakodva hunyorgott. — Nem lehet, hogy ez csak egy trükk, amivel vissza akar titeket rántani magához?
Anna elgondolkodott. Mária soha nem titkolta, mennyire elégedetlen a fia választásával. „Túl önálló” — mondogatta Annáról. „Az ilyen nőkkel nehéz, mert nem tudnak engedni.” Ráadásul rendszeresen emlékeztette Pétert arra is, hogy „az anya mindig ott marad, a feleségek viszont jönnek-mennek”.
— Nem tudom… Péter látta a banki kimutatásokat. Tényleg nagy összegről van szó.
— És mióta mászott bele ebbe? — kérdezte Júlia.
— Pont ez az! — fakadt ki Anna. — Kiderült, hogy már egy éve elkezdett hiteleket felvenni. És mindvégig hallgatott róla. Most meg, amikor már a behajtók telefonálnak, hirtelen eszébe jutottunk mi.
— Tipikus — fújtatott Júlia. — És Péter mit csinál?
— Mit csinálna? — Anna megvonta a vállát. — Harmadik napja nem alszik otthon. Azt mondja, az anyjánál marad, mert támogatásra van szüksége.
Júlia az ég felé forgatta a szemét.
— És te ezt csak így tűröd?
— Mit tehetnék? — kérdezte Anna keserűen. — Menjek el? Adják neki ultimátumot? Ő már döntött. Úgy látszik, az anyja fontosabb neki nálam.
— Hát… — Júlia hosszan kifújta a levegőt. — Tudod, a nagymamám mindig azt mondta: az anyós nem rokon, hanem kórisme.
Anna halványan, örömtelenül elmosolyodott.
— Az fáj a legjobban, hogy közben még gyereket is követel rajtam. Folyton célozgat, hogy rossz feleség vagyok, mert nem sietek szülni. Pedig én… én szeretném — elakadt, és nagyot nyelt, mintha gombóc szorult volna a torkába. — Tudod, mióta próbálkozunk? Három éve. Három éve, Júlia. Ő meg csak ezt hajtogatja: „mikor dajkálhatom már az unokámat?” Mintha direkt bosszúból nem esnék teherbe.
Júlia együttérzően megérintette a kezét.
— Péternek elmondtad, min mentek keresztül?
— Persze — bólintott Anna. — Hiszen ő is tud mindent. Együtt jártuk végig az orvosokat.
— És mit mondtak?
Anna elfordította a tekintetét.
— Velem minden rendben van. Péternél viszont… komoly gondok vannak. Nagyon komolyak. Valószínűleg nincs is igazán esély.
— Te jó ég — suttogta Júlia. — És az anyja tud róla?
— Épp ez az, hogy nem — rázta meg a fejét Anna. — Péter megtiltotta, hogy elmondjam neki. Azt ígérte, majd ő beszél vele, amikor készen áll rá.