— Hiszen ő számított a család fejének.
— És ez önnek valóban megfelelt?
— Miért ne felelt volna meg? Akkoriban így volt rendjén.
— Nekem viszont nem ez a rend. Én akkor érzem jól magam, ha Gáborral mindent közösen beszélünk át. És neki is így jó.
— Honnan veszed ezt ilyen biztosra?
— Onnan, hogy ő maga mondta. Ráadásul soha, egyetlen egyszer sem panaszkodott amiatt, hogy túlságosan önálló lennék.
Erzsébet elhallgatott. Az ablak felé fordította a tekintetét. Odakint a nyárfa ágai lassan ringatóztak, az udvarról gyerekhangok szűrődtek fel.
— Lehet, hogy tényleg nem kellett volna beleszólnom — szólalt meg végül halkan. — Csak tudod… megszoktam, hogy mindent kézben tartok.
— Ezt megértem. Van élettapasztalata, és szeretné átadni. De Márk nevelése elsősorban a szülei felelőssége.
— Akkor én már semmit sem mondhatok?
— Dehogynem. Csak ésszerű keretek között. Ha Márk rosszul viselkedik, természetesen rászólhat. Ha nem fogad szót, figyelmeztetheti. De azt nem szeretném, ha arról tanítaná, kinek kell meghajolnia a családban, és ki áll a másik fölött.
— Értem.
— Erzsébet, azt javaslom, állapodjunk meg világosan. Jöhet látogatni az unokáját, elhozhatja az iskolából, segíthet neki a leckében. De önálló döntéseket nem hoz helyettünk, nem bünteti meg, és nem tart neki előadásokat arról, ki kinek tartozik engedelmességgel. Rendben?
Az anyósa eltöprengett, majd lassan bólintott.
— Rendben. Csak… ne zárjatok ki teljesen. Márk mégiscsak az egyetlen unokám.
— Senki sem akarja kizárni. Egyszerűen csak tartsuk tiszteletben a határokat.
— Jó. Megpróbálom.
Erzsébet aznap végül nem ment haza. Még két napig náluk maradt, de feltűnően csendesen viselkedett. Még a saját tányérját is elmosta maga után, amit korábban sosem tett meg. Márkot ugyanúgy hazakísérte az iskolából, de nem oktatta ki, nem magyarázott neki semmit. Csak a jegyeiről kérdezte, meg arról, mennyi házi feladatot kapott.
— A nagyi valahogy szomorú lett — jegyezte meg Márk vacsora közben.
— Nem szomorú, inkább elgondolkodott — felelte Nóra. — A felnőttek is szoktak néha az életükön töprengeni.
— Összevesztetek vele?
— Nem vesztünk össze. Csak tisztáztunk néhány dolgot.
— És most már minden jó?
— Most már minden a helyére került.
Néhány hét elteltével Erzsébet telefonált.
— Nóra, gondolkodtam ezen-azon… Talán nem kellene ilyen gyakran mennem hozzátok. Valahogy kellemetlenné vált az egész.
— Ahogy ön jónak látja, Erzsébet.
— Akkor majd csak akkor megyek, ha hívtok. Vagy születésnapokra, ünnepekre.
— Rendben. De ha magától szeretné látni Márkot, hívjon nyugodtan, és megbeszéljük.
— Köszönöm, hogy nem haragszol rám.
— Nincs miért haragudnom. Hiszen mindent megbeszéltünk.
Gábor a hónap végén tért haza a munkából. Lebarnulva, fáradtan érkezett, de hozott ajándékot a fiának és a feleségének is.
— Mi újság itthon? — kérdezte, miközben a konyhában átölelte Nórát. — Anyám nem ment az idegeidre?
— Volt egy kisebb ügy — mondta Nóra. — De rendeztük.
— Miféle ügy?
Nóra elmesélte a történteket, de nem merült el minden apró részletben. Gábor figyelmesen hallgatta, időnként bólintott.
— Jól tetted — mondta végül. — Nekem az a legfontosabb, hogy itthon nyugalom legyen. Anyám pedig ne avatkozzon bele a mi dolgainkba.
— Nem bánt, hogy helyretettem?
— Ugyan miért bántana? Igazad volt. A lakás a tiéd, a gyerek pedig a miénk. Mi ezen a bonyolult?
— És az, amit a férfi vezető szerepéről mondott?
Gábor felnevetett, és játékosan beletúrt a felesége hajába.
— Ugyan már. Nálunk minden rendben működik. Én dolgozom, te viszed az otthont. Minek kellene ezen változtatni?
— Vagyis nem zavar, hogy sokszor enyém az utolsó szó?
— Mikor zavart volna? Nem vagyok bolond. Tudom jól, hogy a mindennapi ügyekben te jobban eligazodsz. És Márk neveléséhez is te értesz jobban.
Nóra szorosabban ölelte magához a férjét. Ennyi volt az egész. A gond elsimult. Nem kellett hozzá jelenet, fenyegetőzés vagy ultimátum. Csak egy őszinte beszélgetés, meg néhány világosan meghúzott határ.
Erzsébet ezután nem avatkozott többé a családi életükbe. Ünnepekkor eljött, néha telefonált, hogy megkérdezze, hogyan tanul az unokája. Márk pedig lassan abbahagyta a bizonytalankodást, hogy kire kell hallgatnia, és kit kell jobban tisztelnie. Egyszerű gyerekéletet élt tovább: iskola, barátok, rajzfilmek.
Nóra pedig most már pontosan tudta: az ő otthonának rendjét ő határozza meg. És ezt senkinek sincs joga kétségbe vonni.