A konyhában ezután Nóra és az anyósa maradtak csak.
— Te már teljesen elkanászodtál — sziszegte Erzsébet. — Úgy bánsz a férjeddel, mintha ostoba volna.
— Én nem nézem bolondnak a férjemet — felelte Nóra halkan, de keményen. — Magát viszont megkérem, hogy ne avatkozzon bele a házasságunkba.
— Én nem avatkozom semmibe! Az unokámat nevelem!
— Nem neveli, hanem telebeszéli a fejét azzal, hogy valakinek parancsolnia kell, a másiknak meg engedelmeskednie.
— Ez nem badarság, hanem a családi élet alapja!
— A maga családjában talán. Nálunk másképp működik.
Erzsébet felkapta a táskáját, és az előszoba felé indult. Az ajtóból még visszafordult.
— Majd meglátjuk, mit szól ehhez a fiam. Ő a férfi, neki kell döntenie.
— Férfi, igen. De nem ő a lakásom ura.
— Mégis kinek képzeled magad? — csattant fel Erzsébet. — Azt hiszed, mert van egy papír a neveden, már királynő lettél?
Nóra lassan elfordult az ablaktól, és egyenesen az idős asszony szemébe nézett.
— Valamit nagyon félreértett. Ennek a lakásnak egyetlen háziasszonya van. És az nem maga.
Erzsébet úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek. Nóra egy ideig mozdulatlanul állt, aztán csendben leszedte az asztalról a teáscsészéket és a kekszes tányért. A keze biztos maradt, de odabent valami fájdalmasan összeszorult. Tudta, hogy ez az összetűzés előbb-utóbb bekövetkezik, mégis rosszul esett.
Másnap reggel, amikor Márk a reggelijét kanalazta, megszólalt Nóra telefonja. Katalin, a szomszédasszony hívta.
— Nóra, nem bánod, ha ma én viszem el Márkot az iskolába? Úgyis kísérem a sajátomat is.
— Nagyon köszönöm, Kati, hatalmas segítség.
— Történt valami? Máskor az anyósod szokta vinni.
— Hosszú lenne most elmondani. Majd egyszer elmesélem.
Márk meglepődött ugyan, de nem kérdezősködött. Összepakolta az iskolatáskáját, puszit nyomott az anyja arcára, és átszaladt a szomszédba. Nóra ezután elővette a telefont, és felhívta Erzsébetet.
— Erzsébet, kérem, jöjjön át. Beszélnünk kell.
— A tegnapiak után? Nem tudom, van-e kedvem…
— Jöjjön. Fontos.
Az anyósa egy óra múlva megjelent. Leült a konyhaasztalhoz, maga elé tette összekulcsolt kezét. Az arca merev volt, a szája szoros vonallá préselődött.
— Na, mondd, mit akarsz.
Nóra teát töltött, odatolta elé a cukortartót, majd leült vele szemben.
— Szeretném, ha végre tisztán látnánk egymást. Kiabálás nélkül, sértődés nélkül.
— Hallgatlak.
— Vegyük sorra a tényeket. A lakás az én nevemen van. Ez igaz?
— Igaz.
— A rezsit én fizetem. Ez is tény?
— Hát… igen.
— A bevásárlást én intézem, Márk ruháit én veszem, korábban az óvodai költségeket is én álltam. Gábor leginkább a nagyobb kiadásokba száll be: bútor, háztartási gépek, nyaralás. Ezzel egyetért?
Erzsébet kelletlenül bólintott.
— Igen, nagyjából így van.
— Vagyis a családunk főként az én keresetemből él, az én lakásomban. Jól mondom?
— Jól, de…
— Most ne legyen „de”. Egyelőre csak a tényekről beszélünk. Menjünk tovább. Márkot Gáborral együtt neveljük. Mi döntjük el, mit szabad neki, mit nem, és hogyan beszélünk vele. Ez a mi szülői jogunk. Ebben is egyetért?
— Elvileg igen…
— Remek. Akkor mondja meg nekem: ki adott magának jogot arra, hogy a fiamnak azt magyarázza, az anyja rosszul viselkedik? Ki engedte meg, hogy beleszóljon a házasságunkba?
Erzsébet zavarba jött, és idegesen megforgatta a kanalat a poharában.
— Én csak… ő fiúgyerek. Tudnia kell, hogy az apja a családfő…
— Maga szerint. Szerintünk viszont a szülők egyenrangúak. És Márknak ezt kell megtanulnia.
— De ez így nem helyes…
— Ez a mi ügyünk. A mi családunk, a mi szabályaink.
Erzsébet félretolta a poharat, és kihúzta magát a széken.
— Rendben, lehet, hogy rosszul fogalmaztam. De nekem fáj látni, ahogy a fiam szenved.
— Gábor szenved? Ezt miből gondolja?
— Hát… egész nap dolgozik, aztán otthon sincs nyugalma. Te nem kíméled őt.
— Miből látszik, hogy nem kímélem? Főzök, mosok, takarítok. Amikor ő nincs itthon, én foglalkozom a gyerekkel. Mit kellene még tennem?
— És a tisztelet? A női lágyság?
Nóra hátradőlt a széken, és figyelmesen nézett az anyósára.
— Erzsébet, maguk hogyan éltek a férjével?
— Hogy éltünk volna? Normálisan. Ő dolgozott, én vezettem a háztartást és neveltem a gyerekeket.
— És ki hozta a döntéseket?
— Természetesen a férjem.