Nem arra, hogy mindenáron a saját feje után menjen, és dacból éljen.
— De anya kedves… — próbálkozott halkan Márk.
— Kedvesnek kedves, ezt senki sem vitatja — vágta rá Erzsébet. — Csakhogy rosszul viselkedik. Majd ha apád hazajön a munkából, mondd el neki szépen, hogy anyád mindent megenged neked, amit csak kitalálsz. Semmi fegyelem nincs ebben a házban.
Nóra nesztelenül közelebb lépett a konyhához. A résnyire nyitott ajtón át látta, ahogy az anyósa az asztalnál ülő Márk előtt áll, és széles mozdulatokkal hadonászik.
— A férfinak kell vezetnie a családot — folytatta Erzsébet oktató hangon. — Az asszony dolga pedig az, hogy alkalmazkodjon hozzá. Ez így természetes, mindig is így volt. Én is egész életemben tiszteletben tartottam a férjem szavát, és lám, erős családunk volt.
— Anya azt mondja, hogy ő és apa egyenrangúak…
— Ugyan már, mit mond anyád! — horkant fel Erzsébet. — Anyád sok mindent beszél. Te inkább a nagymamádra hallgass. Én már leéltem egy életet, tudom, miről beszélek.
Márk lehajtott fejjel ült. A válla megfeszült, apró kezeit ökölbe szorította az asztalon. Nóra szíve összeszorult: látta, hogy a fia nem tudja, kinek higgyen, és ez belülről marcangolja.
— Nagyi, és ha anya mérges lesz?
— Attól te ne félj. Zúgolódik egy kicsit, aztán majd megnyugszik. A lényeg, hogy apádnak mindent elmondj. Ő majd beszél anyáddal, és helyreteszi a dolgokat.
— De én nem akarom, hogy anya meg apa veszekedjenek…
— Nem is fognak, ha anyád végre megérti, ki az úr a háznál.
Nóra eddig bírta hallgatni. Belépett a konyhába, tekintete előbb az anyósára, majd a fiára siklott. Erzsébet összerezzent, arcán egy pillanatra zavartság futott át.
— Ó, Nóra, hát már itthon vagy? Ma korán jöttél…
— Igen, korán — felelte Nóra nyugodt hangon. — Erzsébet, ennek a beszélgetésnek most vége.
— Miféle beszélgetésnek? Csak társalogtam az unokámmal…
— Társalogtak. Most pedig elég volt.
Az anyósa kihúzta magát, arcán piros foltok jelentek meg.
— Már az unokámmal sem beszélhetek?
— Beszélhet. Az iskoláról, a barátairól, a mesékről, a könyvekről. De arról, hogy kinek kell engedelmeskednie kinek, nem.
— Én csupán az élet igazságaira tanítom!
— A saját igazságait tartsa meg magának.
Erzsébet felkapta a táskáját a székről, és ideges mozdulattal beletolta a szemüvegét.
— Látod, Márkocskám? — mondta, miközben becsatolta a táska zárját. — Így beszél anyád az idősebbekkel. Tiszta tiszteletlenség.
— Erzsébet — Nóra közelebb lépett hozzá —, ha segíteni akar Márk körül, megköszönöm. De a nevelése az én és a férjem dolga. Nem az öné.
— És én mi vagyok szerinted? Idegen?
— Nagymama. Viselkedjen is úgy, mint egy nagymama, ne pedig úgy, mintha maga irányítaná ezt az otthont.
Erzsébet hirtelen megfordult, szemében harag villant.
— Irányítanám? Hát te mégis kinek képzeled magad, hogy nekem parancsolgass? Lehet, hogy a lakás a te neveden van, de a család közös!
— A család közös. A lakás viszont az enyém.
— Hogyhogy a tiéd? Az én fiam él itt, az én unokám nő fel itt!
— Az ön fia azért lakik itt, mert én ezt megengedtem. Márk pedig úgy nevelődik, ahogyan azt az apjával mi eldöntjük.
Erzsébet megállt az ajtóban, karját összefonta a mellkasa előtt.
— A fiamnak igenis van beleszólása a saját otthonába!
— Van. De a végső döntés akkor is az enyém.
— A tiéd? — Az anyósa döbbenten még a száját is nyitva felejtette. — Ugyan miért lenne a tiéd?
Nóra az ablakhoz sétált, és kinézett az udvarra. A homokozóban gyerekek játszottak, a padokon anyák ültek, egymással beszélgettek. Egy teljesen átlagos nyári este volt a lakótelepen.
— Erzsébet — szólalt meg végül halkan, de minden szava tisztán csengett —, megpróbálom egyszerűen elmondani. Ez a lakás az én nevemen van. Én fizetem a rezsit. Én veszem az élelmiszert. Én intézem, ha javítani vagy felújítani kell valamit. Az ön fia akkor jön ide haza, amikor a munkából megérkezik, és az én otthonomban pihen.
— Ő keresi a pénzt!
— Keresi. És ez nagyon jó. De a pénz nem ad jogot arra, hogy valaki más tulajdonában parancsolgasson.
— Más tulajdonában? Hiszen a férjed!
— A férjem. De nem tulajdonos.
Erzsébet elhallgatott, láthatóan próbálta megemészteni, amit hallott. Márk közben még mindig az asztalnál ült, és hol az anyjára, hol a nagyanyjára nézett.
— Anya — szólalt meg végül óvatosan —, bemehetek a szobámba?
— Persze, menj csak. A leckéddel kész vagy?
— Igen, nagyival megcsináltuk.
— Ügyes vagy.
Márk lecsusszant a székről, és kisurrant a konyhából. Egy pillanattal később becsukódott a gyerekszoba ajtaja.