Nóra és a férje, Gábor egy kétszobás lakásban éltek a város peremén. Az otthon Nóra nagymamájától került hozzá ajándékozási szerződéssel, és kizárólag az ő nevére volt írva. Nem volt fényűző hely: régi, kopottas társasházi lakás, de a sajátjuk volt. Ráadásul rendbe tették; a felújítást a házasságuk első két évében együtt csinálták végig.
Gábor váltott műszakban dolgozott egy kitermelőtelepen. Kemény beosztása volt: egy hónap távol, egy hónap otthon. Amikor hazatért, pénzt hozott, de a mindennapi ügyekbe alig folyt bele. Úgy gondolta, neki az a dolga, hogy eltartsa a családot, minden más pedig az asszonyra tartozik.
— Én odakint megszakadok — mondogatta, amikor munka után végignyúlt a kanapén. — Itthon pihenni akarok, nem mosással meg pakolással bajlódni.
Nóra nem vitatkozott vele. Mentőápolóként dolgozott egy magánklinikán, nyolcórás műszakokban, korai kelésekkel. A háztartás is az ő vállán volt, de bírta. Gyerekkora óta hozzászokott, hogy magára számíthat.
A változás akkor kezdődött, amikor a fiuk, Márk első osztályos lett. Gábor anyja, Erzsébet egyre gyakrabban bukkant fel náluk. Korábban csak hébe-hóba jött, akkor viszont hirtelen nagyon segítőkész lett.
— Elhozom Márkocskát az iskolából, adok neki ebédet, segítek a leckében — jelentette ki, miközben kopogás nélkül belépett a lakásba. — Te úgyis sokat dolgozol, biztosan kimerülsz.
Nóra eleinte hálás volt ezért. Valóban nehéz napjai voltak, a klinikán mindenféle beteg megfordult, és előfordult, hogy késő estig bent ragadt. Erzsébet nyugdíjas volt, ideje akadt bőven, a segítség pedig jól jött.
— Köszönöm, Erzsébet — mondta Nóra őszintén. — Tényleg nagy terhet vesz le rólam.
— Ugyan már — legyintett az anyósa. — A saját unokámról van szó. Kinek segítenék, ha nem a családomnak?
Az első hetekben minden rendben lévőnek tűnt. Erzsébet valóban ment Márkért az iskolába, megetette, leült vele tanulni. A fiú nem rajongott különösebben a nagymamájáért, de nem is húzódott el tőle; elfogadta a jelenlétét.
Később azonban Nóra apróságokra lett figyelmes. Márk mintha óvatosabbá vált volna. Beszéd közben körülnézett, és úgy válogatta meg a szavait, mintha attól félne, rosszat mond.
— Anya, nézhetek mesét? — kérdezte egyszer, amikor Erzsébet nem volt náluk.
— Persze, hogy nézhetsz. Miért, a mama nem engedi?
— Engedi… csak azt mondja, butaság. Szerinte inkább olvasnom kellene.
— Az olvasás is jó dolog — felelte Nóra.
— Igen, csak… — Márk elbizonytalanodott. — Nézhetem akkor, amikor a mama nincs itt? Mert különben mérges lesz.
Nóra összevonta a szemöldökét, de nem szólt közbe. Arra gondolt, talán Erzsébet csak rá akarja szoktatni az unokáját a könyvekre, és ez önmagában még nem baj.
A furcsaságok viszont nem szűntek meg. Márk olyan kérdésekkel állt elő, amelyek korábban soha nem jutottak volna eszébe.
— Anya, igaz, hogy te nem fogadsz szót apának?
— Ezt honnan veszed?
— A mama mondta, hogy egy feleségnek hallgatnia kell a férjére. Te meg néha vitatkozol apával.
— Mi nem veszekszünk, hanem megbeszéljük a dolgokat. Ez teljesen természetes.
— De a mama szerint apa a főnök, mert ő keresi a pénzt.
Nóra leült a fia mellé az ágy szélére. Odakint meleg szél zúgott az ablak alatt, a szobában mégis hirtelen fojtogatónak érezte a levegőt.
— Márk, figyelj rám nagyon. Apa és anya egyenrangúak. Közösen döntünk arról, hogyan élünk, mire költünk, és hogyan nevelünk téged. Érted?
— Értem — bólintott a fiú, de a tekintetében ott maradt a bizonytalanság.
Egy hét múlva újabb jelenet következett. Nóra aznap a szokásosnál hamarabb végzett, mert az utolsó beteg lemondta az időpontot. Felment a negyedik emeletre, kinyitotta az ajtót a kulcsával. Az előszoba csendes volt, ám a konyha felől beszéd szűrődött ki.
Levette a cipőjét, a táskáját felakasztotta a fogasra. Már éppen be akart köszönni, amikor meghallotta Erzsébet hangját. Éles volt, elégedetlen, kioktató.
— Már megint anyádra hallgatsz, és nem apádra? Tudod te, ki ő neked?
Nóra mozdulatlanná dermedt a folyosón. Mi folyik itt?
— Apa… — felelte Márk tétován.
— Így van, apa. Ő férfi, tehát ő a ház feje. Anyádnak pedig az a dolga, hogy hallgasson rá, és téged is erre kell nevelnie.