Katalin a tönkrement ágyneműre meredt, aztán látványosan összecsapta a kezét.
— Ó, te jó ég! Hát ez meg hogy történhetett?
— Hogy került ide ez a zokni? — Eszter a skarlátpiros darabot Katalin arca elé emelte, és remegő kézzel rázta meg.
— Fogalmam sincs! — Katalin olyan döbbent képet vágott, mintha most hallana először mosógépről. — Talán te felejtetted benne. Vagy Márk mosott ki tegnap valamit?
— Ez a maga zoknija! — Eszter érezte, ahogy a dühtől szinte felforr benne a vér. — Szándékosan dobta bele!
— Elment az eszed? — háborodott fel az anyósa. — Ugyan miért akarnám tönkretenni más holmiját? Ez nevetséges!
Csakhogy a tekintete elárulta. A szeme sarkában apró, elégedett fény villant, mintha kifejezetten élvezné Eszter kétségbeesését.
— Ezt az ágyneműt anyukámtól kaptam nászajándékba — mondta Eszter, és a hangja egyszerre remegett a sírástól és a haragtól. — Rengeteg pénzbe került!
— És akkor mi van? — vont vállat Katalin. — Csak ágynemű. Majd vesztek másikat. Egyébként, ha kicsit figyelmesebb háziasszony lennél, ilyen balesetek nem fordulnának elő.
Ez volt az a pont, ahol Eszterben végleg elszakadt valami. Az egész héten gyűjtögetett megaláztatás, a lenyelt sértések és a sunyi piszkálódások egyszerre törtek ki belőle.
— Elég volt! — kiáltotta olyan erővel, hogy Katalin önkéntelenül hátralépett. — Egy percig sem tűröm tovább! Pakolja össze a holmiját, és takarodjon ki a lakásomból!
Katalin értetlen arcot erőltetett magára.
— Eszter, beteg vagy te? Miről beszélsz? Én semmit sem csináltam!
— Semmit? — Eszter már alig bírt uralkodni magán. — Egy hete rajtam éli ki magát! Elsózza a levesemet, átrendezi a dolgaimat, összecseréli a sampont a balzsammal, most pedig tönkretette az ágyneműmet is! Azt hiszi, ostoba vagyok, és nem veszek észre semmit?
— Micsoda képtelenségeket hordasz itt össze! — próbált támadásba lendülni Katalin. — Neked az idegeiddel van baj, orvoshoz kellene menned!
— Kifelé! — Eszter az ajtó felé mutatott. — Azonnal hagyja el az otthonomat! És többé eszébe se jusson beállítani előzetes egyeztetés nélkül!
A lármára Márk is előkerült, félig álmosan, összezavarodva. Amikor meglátta a feldúlt feleségét és a sértettnek tűnő anyját, próbálta felfogni, mi történhetett.
— Mi folyik itt? — kérdezte, hol Eszterre, hol Katalinra nézve.
— Anyád szándékosan kínoz engem! — vágta rá Eszter, és felmutatta a rózsaszínre fogott ágyneműt. — Nézd meg, mit művelt anyukám ajándékával!
Márk a kezébe vette a foltos textilt, majd a homlokát ráncolva a piros zoknira pillantott.
— Anya, hogy került a te zoknid a mosógépbe?
— Nem tudom, kisfiam — felelte Katalin, ismét ártatlannak próbálva látszani. — Biztos véletlenül beleesett. Eszter meg úgy ordít velem, mintha direkt csináltam volna…
— Mert direkt csinálta! — vágott közbe Eszter. — Egész héten ilyen aljasságokat művel! Hol sót borít az ételbe, hol elcseréli a fürdőszobai flakonokat, hol eldugja a holmijaimat! Most meg ez!
Márk ezúttal alaposabban nézett az anyjára. És akkor észrevett valamit, amit addig nem akart meglátni: a rosszul leplezett elégedettséget a tekintetében.
— Anya — szólalt meg óvatosan —, tényleg semmi közöd ehhez?
Katalin ekkor megértette, hogy a játszma lelepleződött.