Eszter fekete cipőjének rejtélyes eltűnésével folytatódott. Már így is késésben volt a munkahelyéről, ezért idegesen járta végig a lakást, benézett az ágy alá, a fogas mögé, még a fürdőszobába is.
— Nem látta véletlenül a fekete körömcipőmet? — fordult végül Katalinhoz.
— Hát nem a szekrénybe tetted el? — kérdezett vissza az anyósa tettetett csodálkozással. — Különös… Talán nem kerested elég alaposan.
A cipők végül a kamrából kerültek elő, gondosan egymás mellé állítva, közvetlenül a szemetesvödör mögött. Amikor Eszter megkérdezte, mégis hogyan kerülhettek oda, Katalin csak megvonta a vállát.
— Fogalmam sincs. Biztos a macska hurcolta el.
Csakhogy nekik nem volt macskájuk.
Márk esténként, amikor hazaért a munkából, látta ugyan Eszter feszült arcát, de mindezt fáradtságnak, illetve az anyja jelenléte miatti természetes nyomásnak tudta be. Katalin a fia előtt mintha kicserélődött volna: kedves, figyelmes, tapintatos asszonnyá változott.
— Márk, drágám — turbékolta, miközben vacsorát szedett neki —, úgy örülök, hogy végre itthon vagy! Eszter olyan aranyos velem, remekül kijövünk egymással, igaz, kedvesem?
Eszter némán bólintott, és minden erejével azon volt, hogy az arcán ne látszódjon a fortyogó ingerültség. Márk elégedetten mosolygott, mert meg volt győződve róla, hogy „az ő két nője” megtalálta a közös hangot.
A hét végére Eszter idegei pattanásig feszültek. Minden reggel újabb apró gonoszság várta: egyszer az arckréme tűnt el, majd a hűtőben bukkant rá; máskor a fogkrém fogyott el egyik pillanatról a másikra, mert valaki belenyomta az egészet a mosdókagylóba; aztán az autókulcs veszett nyoma, amely később a fagyasztóban hevert.
Katalin mindannyiszor hibátlanul eljátszotta a teljes értetlenséget, és mindig talált olyan magyarázatot, amelyből végül Eszter került ki hibásan: hol figyelmetlen volt, hol szétszórt, hol pedig nem elég jó háziasszony.
— El sem tudom képzelni, Márk hogyan bírja melletted — sóhajtozott az anyósa fejcsóválva. — Nálam otthon mindig példás rend uralkodott, és mindennek megvolt a maga helye.
Márk, aki munka után kimerülten érkezett haza, nem akart belemerülni a részletekbe. Többnyire csak arra kérte a feleségét, legyen türelmesebb.
— Anya már nem fiatal — mondogatta. — Lehet, hogy összekever dolgokat. Ne vedd annyira magadra.
Eszter azonban pontosan látta, hogy Katalin semmit sem kever össze. Minden egyes húzása előre kitervelt volt, és olyan hideg pontossággal hajtotta végre, mintha sebészkéssel dolgozna.
A tetőpont szombat reggel érkezett el. Eszter úgy döntött, kimossa az ágyneműt: azt a gyönyörű, krémszínű selyemgarnitúrát, amelyet az édesanyjától kapott nászajándékba. Ez az ágynemű különleges jelentőséggel bírt számára, szinte érinthetetlen emlék volt: az új élet, az anyai szeretet és az áldás jelképe.
Óvatosan betette a darabokat a mosógépbe, külön finom textíliákhoz való mosószert adagolt hozzá, majd elindította a kímélő programot. Katalin eközben a konyhában sürgölődött, mintha a világ legszorgalmasabb háziasszonya lenne.
Egy órával később Eszter visszament a fürdőszobába, hogy kiteregesse a frissen mosott ágyneműt. Amint kinyitotta a gép ajtaját, elakadt a lélegzete, és úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj.
Az egész garnitúra menthetetlenül tönkrement. A krémszínű selyem halvány rózsaszín árnyalatot kapott, a ruhák között pedig ott virított egy rikító, skarlátpiros női zokni. Eszternek soha nem volt ilyen zoknija.
— Mi a fene ez?! — kiáltotta, és kirántotta a zoknit a dobból.
A hangjára Katalin azonnal megjelent az ajtóban, arcán a tökéletes ártatlanság maszkjával.
— Jaj, mi történt? — kérdezte, mintha valóban semmiről sem tudna.