A méregdrágának tartott televízióját, a horgászfelszereléseit, a számítógépes székét és a ruhákkal telepakolt dobozokat egymás után cipelte ki.
A holmik egy részével nem is tudott mit kezdeni, ezért kapkodva raktárhelyiséget kellett bérelnie. Az első hónapért rögtön nagyjából harmincezer forintot fizetett ki.
Még aznap este a negyvenhat éves, magát annyira önállónak hirdető férfi beesett az anyja apró, egyszobás lakásába.
Három nap sem kellett hozzá, hogy ott elszabaduljon a pokol.
A hatalmas tévé eltorlaszolta a közlekedő felét, Gábornak pedig egy besüppedt, régi kihúzható kanapén jutott csak hely. Mária azonnal rendre utasította: a folyosón nem éghet fölöslegesen a villany, a fürdőszobát nem foglalhatja el órákra, és minden hónapban negyvennyolcezer forinttal be kell szállnia az élelmiszerbe meg a rezsibe.
Gábor természetesen megpróbált fontoskodni, követelőzni, és ugyanazt a parancsolgató hangot elővenni, amelyet velem szemben évekig olyan magabiztosan használt.
– Ebben a lakásban én döntök – vágta el Mária fagyos nyugalommal. – Ha nem tetszik, bérelj magadnak másikat.
Az ember, aki addig megszokta, hogy ő szabja a feltételeket, hirtelen úgy találta magát, mint egy jogaitól megfosztott kamasz, akinek megmondják, hová tegye a cipőjét, és mikor kapcsolja le a lámpát. A saját érvelését hallotta vissza, csak most már a másik oldalról.
Egy hét múlva dühödt üzenetet küldött nekem. Azt követelte, hogy azonnal fizessem ki a raktár díját, és utaljam át a leendő albérlete felét is, amelyre továbbra sem volt pénze.
A válaszom nagyon rövid volt: amióta külön élünk, mindenki maga állja a saját életét.
A majdnem volt férjem azt szerette volna, ha rám marad minden teher, neki pedig megmarad a tágas lakás és a megszokott kényelem. Csakhogy kiderült, ez az egész kényelmes világ nem az ő nagy szabályain nyugodott, hanem az én nevemen, az én pontos fizetéseimen és mások belém vetett bizalmán.
Egy hónappal később a válásunkat minden további vita nélkül kimondták. Tegnap Gábor ismét felhívott. A hangjából eltűnt a régi fölény, fáradtan és megtörten kérdezte, nem tudok-e véletlenül egy hasonlóan olcsó lakást, lehetőleg engedékeny főbérlővel.
– Nem, Gábor – feleltem. – Nem tudok. Keress magadnak.
A kulturált elválás szabályait tartalmazó lapot végül az új garzonom billegő asztallába alá csúsztattam. Tíz év után először fordult elő, hogy Gábor szabályai valóban segítettek kényelmesebbé tenni az életemet.