Már így is késésben volt a munkahelyéről, ezért egyre idegesebben járta végig a lakást, benézett az ágy alá, a szekrények mellé, még az előszobai pad alá is.
— Nem látta véletlenül a fekete cipőmet? — fordult végül Erzsébethez, igyekezve nyugodt hangot megütni.
— Hát nem te tetted be a szekrénybe? — kérdezett vissza az anyósa látványos csodálkozással. — Milyen furcsa… Talán nem kerested elég alaposan.
A cipő végül a kamrából került elő, szépen egymás mellé állítva, közvetlenül a szemetesvödör mögött. Amikor Anna megkérdezte, mégis miként kerülhetett oda, Erzsébet csak megvonta a vállát.
— Fogalmam sincs. Biztos a macska hurcolta el.
Csakhogy nekik nem volt macskájuk.
Péter esténként, amikor hazatért a munkából, látta ugyan Anna feszült arcát, de mindezt fáradtságnak, illetve annak tudta be, hogy az anyja jelenléte megviseli a feleségét. Erzsébet a fia előtt valóságos mintaképe lett a gondoskodó, tapintatos anyósnak.
— Péterkém, drágám — duruzsolta, miközben vacsorát szedett neki —, úgy örülök, hogy végre itthon vagy! Anna igazán kedves teremtés, remekül megértjük egymást, ugye, aranyom?
Anna némán bólintott, és minden erejével azon volt, hogy ne látszódjon rajta a fortyogó bosszúság. Péter elégedetten mosolygott, mert meg volt győződve róla, hogy „az ő két asszonya” végre megtalálta a közös hangot.
A hét végére Anna idegei pattanásig feszültek. Nem telt el úgy reggel, hogy ne várt volna rá valamilyen újabb aljas kis meglepetés: egyszer az arckrémje tűnt el, majd a hűtőben bukkant fel, máskor a fogkrém fogyott ki váratlanul, mert valaki az egészet a mosdókagylóba nyomta, egy harmadik alkalommal pedig a kocsikulcs veszett nyoma, és végül a mélyhűtőben talált rá.
Erzsébet minden ilyen esetnél a tökéletes értetlenség szerepét játszotta, és mindig talált magyarázatot, amelyből végül Anna jött ki hibásan: hol figyelmetlennek nevezte, hol szétszórtnak, hol pedig olyan asszonynak, aki képtelen rendet tartani maga körül.
— El sem tudom képzelni, Péter hogyan él veled — sóhajtozott az anyósa fejcsóválva. — Nálam otthon mindig példás rend volt, és minden tárgynak megvolt a maga helye.
Péter, aki estére rendszerint kimerülten ért haza, nem akart belebonyolódni a részletekbe. Csak arra kérte a feleségét, legyen egy kicsit türelmesebb.
— Anya már nem fiatal — mondogatta. — Lehet, hogy összekever ezt-azt. Ne vedd annyira a szívedre.
Anna azonban pontosan látta, hogy Erzsébet semmit sem kever össze. Minden apró gonoszkodása előre kigondolt volt, és olyan pontossággal hajtotta végre, mintha műtétet végezne.
A tetőpont szombat reggel érkezett el. Anna úgy döntött, kimossa az ágyneműt: azt a gyönyörű, krémszínű selyemgarnitúrát, amelyet az édesanyjától kapott nászajándékba. Ez a huzat számára nem egyszerű textília volt, hanem szinte ereklye: az új életük, az anyai szeretet és az áldás jelképe.
Óvatosan betette a mosógépbe, kimért hozzá egy finom anyagokhoz való mosószert, majd elindította a megfelelő programot. Erzsébet eközben a konyhában sürgött-forgott, mintha ő lenne a ház legszorgalmasabb háziasszonya.
Egy órával később Anna visszament a fürdőszobába, hogy kiteregesse a frissen mosott ágyneműt. Amint kinyitotta a gép ajtaját, elakadt a lélegzete, és úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj.
Az egész garnitúra menthetetlenül tönkrement. A krémszínű selyem halvány rózsaszín árnyalatot kapott, a dob belsejében pedig ott virított egy rikító, skarlátvörös női zokni. Annának soha nem volt ilyen zoknija.
— Mi a csoda ez?! — kiáltotta, és remegő kézzel kirántotta a zoknit a mosógépből.
A hangjára Erzsébet azonnal megjelent, arcán hibátlanul megformált ártatlansággal.
— Jaj, hát mi történt? — kérdezte mézesmázos aggodalommal.