Anna már a kitartó, türelmetlen ajtócsengésből sejtette, ki áll odakint. A mellkasa kellemetlenül összeszorult: Erzsébet megint előzetes telefon vagy üzenet nélkül toppant be, ahogy annyiszor korábban. Amikor kinyitotta az ajtót, anyósát pillantotta meg, vállán hatalmas táskával, arcán elégedett, szinte diadalmas mosollyal.
— Szervusz, drágám! — énekelte Erzsébet, és már lépett is be a lakásba, mintha meghívást kapott volna. — Gondoltam, benézek hozzátok Péterhez. Remélem, nem zavarok?
Anna nagyot nyelt. Dehogynem zavarta. Csakhogy ezt kimondani nem volt bátorsága.
— Jöjjön csak be — préselte ki magából. — Péter még dolgozik, de nemsokára hazaér.
— Nagyszerű! — Erzsébet körbehordozta a tekintetét a szobán, mintha ellenőrzést tartana. — Addig összedobok valami vacsorát. Szeretném, ha a fiam végre rendes házi ételt enne, nem pedig ezt a… — itt jelentőségteljesen Annára nézett — félkész vacakot.
Anna összeszorította a fogát. Jól főzött, ezt Péter is pontosan tudta. Az anyósa azonban láthatóan már a belépés pillanatától azon igyekezett, hogy elrontsa a kedvét.
Miközben Erzsébet a konyhában sürgött-forgott, Anna próbált a saját teendőire figyelni, de a feszültség egyre nőtt benne. Alig telt el fél óra, amikor a konyha felől felháborodott hang csattant:
— Anna! Azonnal gyere ide!
Anna sietve ment a konyhába, és az ajtóban megtorpant. Erzsébet a tűzhely mellett állt, kezében kanállal, arcán olyan sértett döbbenettel, mintha valami megbocsáthatatlan bűnt fedezett volna fel.
— Kóstold meg ezt! — nyújtotta felé a leveses kanalat.
Anna óvatosan belekóstolt, majd akaratlanul is elfintorodott. A leves, amelyet előző nap készített, borzasztóan sós volt.
— Hogy lehet ilyesmit az asztalra tenni? — tárta szét a karját Erzsébet. — Ez teljesen ehetetlen! Szegény Péter… ki tudja, mióta tűri ezt szó nélkül.
— De én alig tettem bele sót — motyogta Anna zavartan. — Meg is kóstoltam, és akkor egyáltalán nem volt sós.
— Nem tudom, te mit kóstolgattál, de ez bizony el van sózva. Az imént te magad is meggyőződtél róla.
Anna némán nézte, ahogy az anyósa látványos mozdulatokkal a mosogatóba önti az egész levest, közben pedig félhangosan a fiatal feleségek felelőtlenségéről morog. Anna belül forrt a dühtől, mégis igyekezett uralkodni magán.
Másnap reggel újabb kellemetlen meglepetés érte, ezúttal a fürdőszobában. Éppen behabozta a haját, és a samponért nyúlt, ám a megszokott sűrű állag helyett híg, csúszós folyadék folyt a tenyerébe. Kinyitotta a szemét, és döbbenten látta, hogy a samponos flakonba balzsam került, a balzsamos üvegben pedig sampon van.
— Erzsébet — szólt ki a zuhany alól, majd vizes hajjal kilépett a fürdőből —, nem cserélte fel véletlenül a flakonok tartalmát?
— Miféle flakonokat? — kérdezett vissza az anyósa ártatlan arccal, miközben megjelent az előszobában. — Ja, azokat? Én ugyan hozzájuk sem nyúltam. Biztos te keverted össze tegnap a nagy kapkodásban. Az ilyen apróságokra oda kell figyelni. Egy rendes háziasszony mindig tudja, mi hol van.
Anna érezte, ahogy a türelme lassan, cseppenként fogy el. Erzsébet nyilvánvalóan élvezte, hogy figyelheti a reakcióit. A pillantásában ott villant a rosszul leplezett gúny.
Az anyósa ott-tartózkodásának harmadik napja Anna fekete cipőjének eltűnésével kezdődött.