— Az örökségről. Az érdi házról. A bankszámlákról. Ne nézz bolondnak, István, pontosan tudom, mire megy ki a játék.
— Erzsi, az örökségnek ehhez semmi köze. Én csak rájöttem, hogy…
— Arra jöttél rá, hogy a fiatal szeretőd túl sokba kerül neked. Itt pedig ott a feleséged, akinek hirtelen lett pénze. Milyen kényelmes, igaz?
István a keze után nyúlt, de Erzsébet elhúzódott tőle.
— Hozzám ne érj.
— Erzsi, kérlek, ne beszélj így! Mit számít, van-e pénz vagy nincs? Az a fontos, hogy mi még mindig szeretjük egymást.
— Szeretjük? — Erzsébet felállt az asztaltól, és a férfira nézett. — Húsz éven át azt hallgattam tőled, hogy kövér vagyok, öreg vagyok, és hogy minden vágyam ostobaság. Most pedig hirtelen eszedbe jutott, hogy szeretsz?
— Hülye voltam. Bocsáss meg.
— Nem fogok. És nem megyek vissza hozzád.
— De mégis hová mennél? Mit kezdesz majd magaddal?
— Kiköltözöm. Kertet csinálok. Úgy fogok élni, ahogy mindig is szerettem volna.
— Erzsi, térj észhez. Te városi asszony vagy, megszoktad a kényelmet.
— Nem a kényelmet szoktam meg, hanem a megaláztatást. És épp abból akarok végre kigyógyulni.
István még jó ideig, majdnem fél órán át próbálta puhítani. Ígért mindent: nyugodt életet, házat, törődést, új kezdetet. Szerelemről beszélt, esküdözött, magyarázkodott. Erzsébet azonban már nem hitt neki. Mintha valami végleg lezárult volna benne.
— Menj el, István — mondta végül csendesen. — És többé ne gyere vissza.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Erzsébet leült az asztalhoz, elővett egy tiszta papírlapot, és írni kezdett. Feljegyezte, milyen virágokat ültet majd tavasszal, hová kerüljenek a zöldségeságyások, mit kell rendbe hozni a házon, és hogyan alakítja ki az udvart.
Évek óta először érezte magát igazán boldognak. Nem a pénz miatt. Nem is azért, mert visszavághatott a volt férjének. Hanem azért, mert végre senki nem mondta meg neki, hogyan kellene élnie.
Tavasszal beköltözött az érdi házba. A környékbeliek, a hétvégi telkesek és az ott élők barátságosan fogadták. Egy idős szomszédasszony, Mária néni, beavatta a kertészkedés fortélyaiba, Gábor, a szomszéd férfi pedig sokat segített neki a javításoknál.
Erzsébet napjai a kertben teltek. Metszett, ásott, palántázott, öntözött. A keze megerősödött és lebarnult, a hajában egyre több ősz szál csillant, de a tekintete fiatalabb lett, mint valaha. Úgy érezte, hosszú idő után először valóban él.
István néha telefonált. Óvatosan kérdezősködött, próbált kapaszkodót találni, de Erzsébet mindig röviden, udvariasan válaszolt neki. Úgy beszélt vele, mint egy távoli ismerőssel.
Ősszel, amikor az almafák alatt kosárba szedte a termést, egyszer csak megállt. A napfény átszűrődött a leveleken, a föld illata körülvette, és akkor megértette: ez az, amit mindig keresett. A boldogság nem a férfiakban van, és nem is a bankszámlán. Hanem abban, hogy az ember azt teheti, amit szeret, és nem kell többé másnak mutatnia magát.
A nagynénjétől kapott pénzhez óvatosan nyúlt. A ház felújítására, facsemetékre, szerszámokra és a gazdaság szükségleteire költött belőle. A többi a bankban maradt, és különösebben nem is foglalkoztatta. Rájött, hogy az igazi gazdagság nem a számlán lévő összeg, hanem az, amikor reggel nem az ébresztőóra és a keserűség veri fel az embert, hanem a madarak hangja és a vágy, hogy felkeljen.
Télen beiratkozott egy kerttervező tanfolyamra, tavasszal pedig egy apró faiskola megnyitását tervezte. Az élete lassan megtelt színekkel, célokkal és nyugalommal.
István a városban maradt a gondjaival, az irodájával és azzal a hiábavaló igyekezettel, hogy újra fiatalnak érezze magát. Erzsébet olykor gondolt rá, de már nem haraggal. Inkább valami távoli szánalommal. A férfi rossz helyen kereste a boldogságot, és végül nemcsak őt veszítette el, hanem önmagát is.
De ez többé nem Erzsébet története volt. Az övé éppen akkor kezdődött el igazán: az öreg almafák alatti házban, a saját kezével ültetett virágok között.