Erzsébet nem zokogott, nem kapaszkodott belé, és jelenetet sem rendezett. Csak ült a konyhában, mozdulatlanul, és kibámult az ablakon. Amikor István az ajtóhoz ért, még hátrafordult.
— Ne haragudj, Erzsi. Így alakult.
— Igen — felelte az asszony halkan. — Így alakult.
Az első napok voltak a legelviselhetetlenebbek. A lakás, amely addig megszokott és otthonos volt, hirtelen túl nagynak, túl csöndesnek és idegennek tűnt. Erzsébet nem találta a helyét. Nem tudta, mihez kezdjen magával. A barátnői telefonáltak, hívták ide-oda, próbálták kimozdítani, de ő senkit sem akart látni.
Egy hét múlva az édesanyja kereste.
— Erzsébetkém, rossz hírem van. Meghalt Ilona néni.
— Melyik Ilona néni? — kérdezett vissza Erzsébet, mert elsőre nem kapcsolt.
— Anyám testvére. Szolnokról. Emlékszel, talán tíz éve járt nálunk pár napra.
Erzsébetben halványan felderengett egy szikár, elegáns kosztümös asszony képe, aki alig időzött náluk, és szinte folyton telefonon intézett valamit.
— Szóval — folytatta az anyja — mindent rád hagyott.
— Hogy érted, hogy mindent?
— A házát Érden, a hétvégi telket, meg a bankszámláin lévő pénzt. Nem is keveset. Egész életében főkönyvelőként dolgozott egy nagy cégnél, gyereke nem volt, ezért úgy döntött, a vagyonát az unokahúgára hagyja.
Erzsébet némán hallgatta, és képtelen volt elhinni. Olyan volt az egész, mintha valaki más életéről beszélnének.
— Anya… mennyi pénzről van szó?
— Pontosan nem tudom. De szerintem annyiról, hogy hosszú évekig nem kellene dolgoznod, ha nem akarnál.
Miután letette a telefont, Erzsébet sokáig ült a csöndben. Aztán felállt, odament az ablakhoz. Az eső addigra elállt, a pocsolyákban pedig ott tükröződött az őszi ég fakó fénye.
Két nappal később elutazott Érdre, hogy megnézze a házat. Nagyobb volt, mint amilyennek elképzelte: kétszintes, tágas épület, körülötte széles telekkel, öreg almafákkal. Felújításra szorult, ez látszott rajta, de a falai erősek voltak, és valami különös melegség áradt belőle.
A kert közepén állva Erzsébet hosszú idő után először érzett valami boldogságfélét. Itt végre megvalósíthatná mindazt, amiről annyi éven át csak álmodozott. Virágágyásokat alakíthatna ki, ribizlibokrokat ültethetne, építtethetne egy kis lugast.
Aznap este felhívta István.
— Erzsi, átmehetek? Beszélnünk kellene.
— Gyere — mondta nyugodtan.
Egy óra múlva meg is érkezett. Rossz bőrben volt: beesett arc, fáradt tekintet, sötét karikák a szeme alatt.
— Erzsi, hibáztam. Bocsáss meg.
— Ülj le — felelte az asszony. — Kérsz teát?
— Kérek. — István leült az asztalhoz, és ösztönösen úgy helyezkedett el, mintha még mindig otthon lenne. — Tudod, Viviennel nem úgy alakult, ahogy gondoltam. Fiatal, menni akar, szórakozni, ajándékokat vár. Nekem pedig nincs annyi pénzem, mint hitte.
— Értem — bólintott Erzsébet, miközben teát töltött.
— És különben is… mellette jöttem rá, mennyire fontos vagy nekem. Hiszen annyi évet éltünk le együtt. Az nem múlhat el nyomtalanul.
— Persze, hogy nem.
Istvánt felbátorította az asszony higgadtsága.
— Vissza akarok jönni, Erzsi. Kezdjük újra. Talán tényleg veszünk majd egy kis házat, ahogy mindig szeretted volna.
Erzsébet letette a csészét az asztalra, és hosszan ránézett.
— Te elmentél tőlem, a „vénasszonytól” egy fiatal nőhöz. Most mégis miért jöttél vissza? Megtudtad, hogy pénzem lett? — nevetett a férje arcába.
István elsápadt.
— Miféle pénz? Miről beszélsz?