Reggeli után István elment otthonról, Erzsébet pedig leült az ablak mellé egy csésze kávéval. Sokáig csak nézte az utcát, de valójában a férjén járt az esze. Azon töprengett, mikor lett belőle ez az ember. Régen tele volt tervekkel, álmokkal, ketten szövögették a jövőjüket, mintha minden lehetséges volna. Mostanra viszont kemény lett, keserű és gúnyos. Mintha az élet valahol útközben összeroppantotta volna benne azt, akit ő valaha szeretett.
Szombaton Erzsébet bement a belvárosba vásárolni. Épp kilépett az egyik üzletből, amikor a járda szélén meglátott egy ismerős alakot. István szállt be egy taxiba. Csakhogy nem egyedül. Mellette egy fiatal lány állt: Vivien, a cég titkárnője, ahol István dolgozott. Erzsébet azonnal felismerte. Magas volt, karcsú, legfeljebb huszonöt éves. Beszélgettek valamiről, Vivien pedig nevetett, közben játékosan oldalra döntötte a fejét.
Erzsébet földbe gyökerezett lábbal maradt a bolt előtt. A szíve olyan erősen vert, hogy egy pillanatra attól félt, a járókelők is meghallják. A taxi elhajtott, ő pedig még mindig ott állt, két kezében a bevásárlószatyrokkal.
Otthon egész délután nem találta a helyét. Fel-alá járkált a lakásban, könyvet vett a kezébe, aztán letette, bekapcsolta a tévét, de egyetlen szót sem fogott fel belőle. Semmi nem tudta elterelni a gondolatait. Amikor István késő este hazaért, Erzsébet látszólag nyugodtan megkérdezte:
— Milyen napod volt a munkahelyen?
— Semmi különös — felelte a férfi fáradt hangon. — Borzasztóan kimerültem. Iratokat néztem át majdnem éjfélig.
— Egyedül dolgoztál?
— Igen. Vivien egy kicsit besegített, de hamar elment.
Erzsébet csak bólintott. Tehát hazudik. Hazudik, és még csak el sem szégyelli magát.
A következő héten Andrea, a barátnője meghívta őt a születésnapjára egy étterembe. Erzsébetnek semmi kedve nem volt társaságba menni, Andrea azonban nem hagyta annyiban.
— Erzsi, teljesen bezárkóztál. Gyere már emberek közé egy kicsit.
Az étteremben nagy volt a zsivaj, mindenki nevetett, koccintott, beszélgetett. Erzsébet ott ült az asztalnál, udvariasan mosolygott, néha hozzá is szólt a társalgáshoz, de a gondolatai egészen máshol jártak. Aztán egyszer csak megpillantotta őket.
István és Vivien a terem távolabbi sarkában ültek, egy kétszemélyes asztalnál. A férfi magyarázott valamit, a lány nevetett, és közben könnyedén megérintette István kezét.
Erzsébet úgy érezte, mintha belülről jéggé dermedne. Elnézést kért a többiektől, és kiment a mosdóba. Ott, a tükör előtt állva egy fáradt, negyvenéves asszony nézett vissza rá, szomorú szemekkel.
Későn ért haza. István már aludt. Másnap reggel, a reggelinél Erzsébet letette a kanalat, és megkérdezte:
— Hol voltál tegnap este?
— Itthon — válaszolta István. — Láttad, amikor hazajöttél.
— István, láttalak az étteremben. Viviennel.
A férfi mozdulata megakadt, a kanál ott maradt a kezében.
— Munkaügyekről beszéltünk. Egy új projektről.
— Étteremben? Este?
— Igen, étteremben. Mi ebben a különös?
Erzsébet lassan letette a csészéjét az asztalra.
— Mondd meg őszintén. Viszonyod van vele?
Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg. Végül István nagyot sóhajtott.
— Igen. Van.
Erzsébet számított erre a válaszra, mégis úgy érte, mintha arcul ütötték volna.
— Miért?
— Értsd meg, Erzsi… — mondta a férfi, de nem nézett rá. — Mellette fiatalnak érzem magam. Felnéz rám, sikeres embernek lát. Veled pedig… veled úgy érzem, mintha megöregedtem volna. Olyanok vagyunk, mint két kifáradt ló ugyanabban a hámban.
— Húsz év, István. Húsz éve élünk együtt.
— Tudom. De nem akarom úgy leélni a maradék életemet, mint egy vénember. Azt akarom érezni, hogy még élek.
— És most mi lesz?
— Elmegyek. Vivien albérletben lakik, odaköltözöm hozzá.
István még aznap összeszedte a holmiját.