Erzsébet az apró konyha ablakánál állt, és nézte, ahogy az eső elhomályosítja a kerítésen túli kertek körvonalait. Két évtizeddel korábban pontosan ilyen házról ábrándozott: udvarról, gyümölcsfákról, virágágyásokról, arról, hogy tavasszal almafát ültet majd, nyáron pedig a saját kertjében ülhet le egy csésze teával. Ehelyett egy negyedik emeleti, háromszobás lakásban éltek, és a természetből alig jutott neki több, mint az udvaron sínylődő néhány fa látványa.
— Erzsi, hol van a fehér ingem? — hallatszott István hangja a hálóból.
— A szekrényben lóg — felelte anélkül, hogy megfordult volna.
— Nincs ott.
Erzsébet halkan felsóhajtott, majd elindult megkeresni. István a nyitott gardrób előtt toporgott, csak alsónadrág volt rajta, a hasa kissé ráborult a gumipántra. Negyvenöt éves férfi, gondolta Erzsébet keserűen, mégis úgy viselkedik, mint egy kamasz, aki a saját zokniját sem találja.
— Tessék, itt van — nyújtotta felé az inget.
— Kösz — morogta István, rá sem pillantva. — Ma későn érek haza. Megbeszélés lesz a szolnoki partnerekkel.
— Már megint? — Erzsébet leült az ágy szélére. — István, nem nézhetnénk meg hétvégén néhány telket? Láttam egy hirdetést, Gödöllőn árulnak egy kisebb nyaralót, nem is olyan drágán.
István begombolta az inget, és a tükörből vetett rá egy pillantást.
— Ugyan már, minek nekünk nyaraló? Csak vinné a pénzt. Időm sincs ilyesmire. Az üzlet nem áll meg azért, mert te kertészkedni szeretnél.
— De régebben beszéltünk róla… — kezdte óvatosan.
— Beszéltünk, persze — vágott közbe. — Sok mindenről beszéltünk. Csakhogy az élet nem ábrándozásból áll. Pénz kell hozzá, munka, felelősség. Nem az, hogy az ember a földet kapirgálja.
Erzsébet nem válaszolt. Az évek alatt megtanulta, mikor jobb hallgatni. Eleinte István csak elfoglalt volt, később egyre fáradtabb, az utóbbi évben pedig valami keménység költözött belé. Hol azt jegyezte meg, hogy Erzsébet felszedett pár kilót, hol csak úgy mellékesen odaszúrta, hogy más nők jobban adnak magukra.
— Akkor legalább egy sütögetésre elmehetnénk — próbálkozott újra. — Gergőék hétvégi házához.
— Gergő? Az egy semmirekellő. Ahelyett, hogy rendesen pénzt keresne, a kertjében piszmog. Nem fogom vele pazarolni az időmet.
István megigazította a nyakkendőjét, majd végigmérte a feleségét.
— Egyébként nem ártana, ha beiratkoznál valami edzőterembe. Teljesen elengedted magad. Régen karcsú voltál, most meg… — nem fejezte be, csak sokatmondóan megvonta a vállát.
Erzsébetben forró hullámként áradt szét a sértettség. Felállt, és visszament a konyhába. A könnyek már szorították a torkát, de nem engedte ki őket. Sírásra nem volt idő; reggelit kellett készíteni.
Az asztalnál István a telefonján görgette a híreket, mintha a felesége ott sem ülne vele szemben.
— Emlékszel még, milyenek voltunk fiatalon? — kérdezte Erzsébet halkan. — Házról álmodoztunk, gyerekekről, közös tervekről.
— Gyerekünk nem lett — dünnyögte István, fel sem nézve a képernyőről. — A ház pedig pénz. Méghozzá rengeteg pénz. Nekünk meg nincs annyi.
— Talán lenne, ha nem éttermekre meg állandó utakra költenéd.
István ekkor végre ránézett.
— Erzsi, ne kezdd. Én azért dolgozom, hogy tisztességesen éljünk. Te meg csak számonkérni tudsz.
— Nem számonkérlek. Csak azt szeretném, ha boldogok lennénk.
— A boldogság az, ha van pénz és egészség — felelte hidegen István. — Nem az, hogy az ember a veteményesben turkál.