— Te pedig néhány virág miatt képes voltál földbe tiporni azokat, akik a családod — fejezte be szemrehányóan.
Petra a fotelből gúnyosan felhorkant.
— Ugyan már, anya, minek magyarázol neki bármit is? — vágta oda mérgesen. — Őt senki nem érdekli. A lényeg, hogy őnagysága elmehetett a tanfolyamára. Mi itt szenvedünk, ő meg jól szórakozik.
Eszter lassan végignézett rajtuk: előbb a férjén, aztán Juditon, végül Petrán. Valami végérvényesen kihűlt benne. Már nem maradt benne sem sajnálat, sem bűntudat, sem az a régi késztetés, hogy magyarázkodni kezdjen. Csak undort érzett ettől a nyílt, szégyentelen érzelmi zsarolástól.
— Rendben — szólalt meg végül tisztán, határozottan, és ezzel elvágta Judit újabb fájdalmasnak szánt sóhaját. — Akkor most befejezzük ezt a színjátékot. Judit, ha valóban kétszáz a vérnyomása, mentőt hív, és kórházba megy, nem pedig átutazik a fél városon vendégségbe. Petra, neked saját háromszobás lakásod van, a férjed elég jól keres ahhoz, hogy egyetlen napra bébiszittert hívj egy ügynökségtől. Gábor, te pedig ma minden korábbi teljesítményedet felülmúltad. Elbújtál a garázsban, kikapcsoltad a telefonodat, magára hagytad az anyádat és a húgodat, aztán mégis engem állítasz be bűnösnek?
— Te így beszélsz az anyámmal?! — Gábor egy lépést tett felé, arca vörösre váltott a dühtől. — Teljesen elment az eszed? Azonnal kérj bocsánatot anyától és Petrától!
— Erre várhatsz — mondta Eszter ridegen. — Nem leszek tovább a családotok ingyen cselédje. És nem fogom többé a saját időmből, a saját életem rovására megoldani a ti problémáitokat.
— Ja, így állunk? — Gábor levegő után kapkodott a felháborodástól. — Akkor pakold össze a holmidat, és takarodj innen! Ez az én lakásom, én fizetem!
A nappalira sűrű csend borult. Judit még a nyögdécselést is abbahagyta, és élénk kíváncsisággal meredt a menyére. Petra szája sarkában elégedett mosoly jelent meg. Mindannyian azt hitték, ez lesz az a végső érv, amelytől Eszter majd összeroppan, térdre hull, és könyörögni kezd a bocsánatukért.
Eszter azonban csak nyugodtan bólintott.
— Kiváló ötlet, Gábor. A lakás valóban a tiéd, még a házasságunk előtt vetted. Örömmel elmegyek.
Megfordult, bement a hálószobába, és előhúzta a szekrényből a nagy bőröndöt. A mozdulatai biztosak voltak, gyorsak, mintha már régóta készült volna erre a pillanatra. Egymás után dobálta bele a ruháit: farmereket, pulóvereket, ruhákat, fehérneműt, a neszesszerét, a kozmetikumait.
Az ajtóban hamarosan megjelent Gábor. Az előbbi fölénynek nyoma sem maradt rajta; zavartan állt, mintha hirtelen nem értené, hogyan csúszott ki a kezéből az irányítás.
— Eszter… most mit csinálsz? — kérdezte bizonytalanul. — Komolyan pakolsz? Egy ilyen semmiség miatt romba döntöd a házasságunkat?
— Neked semmiség — felelte Eszter anélkül, hogy megállt volna. — Nekem viszont öt év az életemből, amikor senki nem vett emberszámba. Az imént kidobtál az otthonodból, mert nem vállaltam el, hogy vigyázok a húgod gyerekeire. Ezen majd gondolkodj el, ha lesz rá időd.
— Csak hirtelen felindulásból mondtam! — morogta Gábor, és közelebb akart lépni. — De te is tehetsz róla, mindenkit kihoztál a sodrából. Kérj bocsánatot anyától, aztán lezárjuk az egészet.
Eszter behúzta a bőrönd cipzárját, felemelte, és egyenesen a férje szemébe nézett.
— Nem, Gábor. Ez már le van zárva. Anyámhoz megyek. Jövő héten beadom a válókeresetet. Egyetlen napot sem akarok tovább olyan családban élni, ahol ingyen használható erőforrásnak tekintenek, és ahol senkit nem érdekel, nekem mi fontos.
Határozott léptekkel indult az előszoba felé. Gábor utánanyúlt, megpróbálta elkapni a karját, de Eszter élesen kirántotta magát a szorításból.
A folyosón Judit és Petra döbbent tekintete kísérte. Az arcukról eltűnt a győztes elégedettség. Judit még azt is elfelejtette, hogy a homlokára kellene szorítania a kezét.
— Eszter, megőrültél? — kiáltott utána Petra. — Egy ekkora ostobaság miatt válsz el?
Eszter nem válaszolt. Kinyitotta a bejárati ajtót, kihúzta a bőröndöt a lépcsőházba, majd teljes erejéből becsapta maga mögött az ajtót.
Odakint friss tavaszi szél fújt. Eszter a taxiállomás felé indult, maga után húzva a bőröndjét, és öt év óta először érezte úgy, hogy igazán levegőhöz jut. Egyáltalán nem érdekelte, mit mondanak most róla odabent abban a lakásban. Kiállt magáért, és ez volt élete legfontosabb győzelme.