Az órakezdésig még maradt nagyjából egy órája. Eszter gyorsan felöltözött, finoman kisminkelte magát, aztán megállt a tükör előtt. A visszatükröződő arc most nem egy agyonhajszolt háztartási alkalmazotté volt, aki bármelyik rokon első füttyentésére rohan, hanem egy csinos, tartással bíró nőé, aki végre emlékezni kezdett önmagára.
A tanfolyami foglalkozás remekül sikerült. Eszter teljesen belemerült a kerttervezési stílusokba, a telek részekre osztásának alapelveibe és abba, hogyan érdemes egymás mellé válogatni a növényeket. Szinte teleírt egy egész füzetet, szóba elegyedett néhány kedves emberrel, és hosszú idő óta először érezte azt, hogy igazán él, lelkesedik, érdekli valami. Petra hisztis gyerekei, Gábor sértődött arca és Judit örökös morgolódása egyetlen percre sem férkőzött a gondolatai közé.
Délután kettő tájban, a szünet alatt, újra megszólalt a telefonja. Ezúttal Petra neve villant fel a kijelzőn. Eszter egy pillanatig habozott, aztán mégis felvette.
— Igen, Petra?
— Eszter, neked maradt még egy csepp lelkiismereted?! — sivított bele Petra, miközben a háttérben egy gyerek kétségbeesetten bömbölt. — Az egész napom tönkrement a makacsságod miatt! Sehová nem jutottam el! Benedek egész nap nyűgös, a kicsi meg le sem mászik rólam! Anya idejött, egy óra múlva felment a vérnyomása, most a kanapén fekszik vizes ronggyal a homlokán! Gábor a garázsban van, kikapcsolta a telefonját! Most boldog vagy? Ezt akartad?
— Petra, vegyél vissza — vágott közbe Eszter hűvösen. — Mondd már meg, nekem ehhez mi közöm? A te gyerekeid. A te férjed ment el. A te anyád ajánlotta fel, hogy segít. Mégis miért én lennék a hibás?
— Azért, mert neked kellett volna odajönnöd! A bátyám megmondta, hogy segítesz! Számítottunk rád!
— A bátyádnak semmiféle joga nem volt helyettem ígérgetni. Én nem mondtam igent. Tanuld meg egyedül megoldani, vagy fogadj pár órára bébiszittert, ha ennyire kimerít. Pénzetek lenne rá.
— Tudod, hová menj a tanácsaiddal együtt! — fröcsögte Petra. — Szívtelen dög vagy! Többé be ne tedd a lábad a házamba!
A vonal megszakadt. Eszter még néhány másodpercig a sötét képernyőt nézte. A szíve gyorsabban vert, de sem félelmet, sem bűntudatot nem érzett. Csak azt a nyugodt, tiszta bizonyosságot, hogy most kivételesen igaza van.
A foglalkozás végeztével nem sietett haza. Betért egy apró kávézóba, rendelt magának egy rendes ebédet, utána még egy szelet süteményt is. Egyáltalán nem vágyott vissza abba a fojtogató, veszekedéssel teli légkörbe, amely minden bizonnyal otthon várta. De azt is tudta, hogy örökké nem kerülgetheti a saját lakását. Öt óra körül végül elővette a kulcsát, és kinyitotta az ajtót.
Odabent hangzavar fogadta. Az előszobában ott hevertek Gábor sportcipői, mellettük Judit elegáns cipője. Eszter összevonta a szemöldökét, majd beljebb ment a nappaliba.
A látvány szinte színpadra kívánkozott. Judit sápadtan ült a kanapén, két kézzel egy teáscsészét szorongatva. Gábor mellette sürgölődött, valamilyen gyógyszereket nyújtogatott neki. Petra karba tett, sértődött arccal kuporgott a fotelben, az ölében ringatva az álommal küzdő egyéves kislányát. Közben a kétéves Benedek egy kisautót tologatott a parkettán, és minden gurításnál fülsiketítő motorhangokat adott ki.
Amint Eszter megjelent, mindenki elhallgatott. Gábor felegyenesedett, és olyan tekintettel meredt rá, mintha ellenséget látna.
— Na, megjöttél — préselte ki a fogai között. — Nézd meg, hová juttattad a családodat. Anyához mentőt kellett hívni, kétszáz fölé szaladt a vérnyomása a te cirkuszod miatt. Petra már alig áll a lábán.
Eszter becsukta maga mögött a nappali ajtaját, és megállt a szoba közepén. A kabátját sem vette le; ott állt tavaszi kabátban, a táskájával a vállán, teljes nyugalomban.
— Miért vagytok mind itt? — kérdezte csendesen. — Miért nem Petránál?
— Mert anyának rosszul lett, ezért idehoztuk! — csattant fel Gábor. — Petra pedig nem maradhat egyedül két gyerekkel meg egy beteg anyával! Felfogod egyáltalán, mit műveltél az önzéseddel?
Judit erőtlenül felnyögött a kanapén, és a tenyerét a homlokához szorította.
— Eszter, hogy tudsz ilyen nyugodt lelkiismerettel állni előttünk… — mondta halkan az anyósa. — Mi úgy bántunk veled, mintha a saját lányunk lennél.