Kiemelte belőle Gábor autójának kulcsait. Azokat, amelyekre az a kis kulcstartó volt akasztva, amit még ő vett neki szilveszter előtt ajándékba. Egyetlen mozdulattal a férje felé hajította.
Gábor ösztönösen kapott utánuk, ügyetlenül markolta meg őket, és majdnem elejtette.
– Pakolj össze, Gáborkám.
– Eszter, te most mit művelsz?
Zavartan forgatta a kulcscsomót az ujjai között, hol arra meredt, hol a feleségére.
– Miféle kocsi? Hová pakoljak? Éjszaka van! Én sehová nem megyek!
– Dehogynem. Lillához mész – vágta rá Eszter hidegen. – Igaz, náluk csak egy kétszobás lakás van, meg három fiúgyerek. De hát ti család vagytok, nem? Mindig egymásért álltok ki. Majd szépen összébb húzódtok rokonilag. Légkondi ugyan nincs, de legalább nem lesz unalmas. És ott van a kedvenc hűtőd is.
Kinyitotta a gardrób felső részét, lehúzott onnan egy sporttáskát, és odadobta Gábor lába elé.
– Most már teljesen felhúztad magad! – próbált visszakozni a férfi.
Ekkorra világossá vált számára, hogy a keménykedése nem működött. A hangja egy pillanat alatt könyörgőre váltott.
– Én csak felvetettem valamit! Jó, ha nem akarod nekik adni a házat, akkor ne add. De engedjük meg, hogy lakjanak ott pár hónapot… Összekaptunk, előfordul az ilyesmi. Ugyan már, Eszter, ne csinálj bohócot magadból!
– Ennyi volt. A beszélgetést befejeztük – zárta le a nő.
Nem emelte fel a hangját. Nem kezdte sorolni a régi sérelmeket, a kifizetetlen számlákat, Gábor lustaságát, a sok év alatt lenyelt megaláztatást. Hirtelen csak azt érezte, hogy végtelenül unja ezt az embert. Fárasztotta minden szava, minden mozdulata, az egész jelenléte.
Negyven perccel később kattanva záródott az ajtó. Gábor elment. Persze nem csendben. Hangosan méltatlankodott, szidta az igazságtalan világot, a számító nőket, és megígérte, hogy Eszter még térden csúszva fog könyörögni neki. Közben azért a konyhából magával vitte azt a bizonyos félig megevett lecsós üveget is.
Eszter ráfordította a biztonsági zárat. A hátát a hűvös fém ajtónak vetette, és mozdulatlanul állt néhány másodpercig. A szomszédból tompán átszűrődött a tévé hangja. A lakásban furcsa, szokatlan nyugalom telepedett meg. Senki nem kért teát. Senki nem panaszkodott a munkahelyi fáradtságára. Senki nem várta el, hogy körülötte forogjon a világ.
Eszter mellkasáról mintha egyszerre lekerült volna egy nehéz kő.
Nyár elejére a kerítés mellé új futórózsatöveket ültetett. Minden hétvégét a telken töltött, és élvezte a madarak hangját, a friss levegőt, meg azt, hogy többé nem kellett senkinek magyarázkodnia. A válókeresetet már beadta. Gábornak nemigen volt mit követelnie, amit meg kellett volna osztaniuk.
Egyik nap a szomszéd telekről Judit néni átjött paradicsompalántáért, és természetesen friss híreket is hozott. Elmesélte, hogy látta Gábort a városban. Gyűröttnek tűnt, morcosnak, mintha állandóan valamiért haragudna.
A szóbeszéd szerint még mindig Lillánál húzta meg magát. A szűk konyhában aludt egy összecsukható széken, mert a kamaszodó unokaöccsei nem engedték be a szobákba. Ott már kialakult a saját rendjük. Két nő egy fedél alatt sem könnyű eset, de egy kényelmes élethez szokott felnőtt báty egy apró lakásban, három fiú mellett, kész katasztrófa. Lilla már közös ismerősöket hívogatott, és fennhangon panaszkodott, hogy Gábor kieszi a gyerekei elől az ételt, a rezsibe viszont nem ad bele. Azt követelte, Eszter vegye vissza a férjét.
Eszter csendben meglocsolta az újonnan ültetett virágokat. Aztán felemelte az arcát a langyos júniusi nap felé, és elmosolyodott.
Úgy látszott, abban az évben a rózsák különösen gazdagon fognak virágozni.