Gábor a hálószoba ajtajában állt, karját összefonva a mellkasa előtt. Még a cipőjét sem vette le, a világos, frissen porszívózott padlószőnyegen pedig máris két sötét, sáros folt jelezte, merre lépett be.
Eszter lassan leengedte a hajszárítót. A készülék zúgása még ott bizsergett a fülében, de a férje szavait így is pontosan hallotta. Egyetlen hang sem kerülte el a figyelmét.
— Neked is szia — mondta halkan, miközben nem fordult meg, csak a tükörben nézett rá. — És Petra miért nem engem hívott fel?
— Minek tegye ki magát megint a savanyú képednek? — Gábor beljebb lépett, arcán türelmetlen fintorral. — Pontosan tudja, hogyan viszonyulsz hozzá. Anyám telefonált nekem. Azt mondta, Petra már a teljes kiborulás szélén van. Két kicsi gyerek mellett, Márk meg megint úton van munka miatt. Egyszerűen csak aludnia kellene pár órát, meg elugrani a bevásárlóközpontba venni pár holmit.
— És ebből az következik, hogy nekem félre kell dobnom mindent, amit hétvégére terveztem? — Eszter végre szembefordult vele.
— Ugyan már, Eszter, milyen tervekről beszélsz? — legyintett Gábor. — Szombaton úgyis itthon ülsz. Legfeljebb nem nézed meg azt a sorozatodat. Tényleg akkora tragédia segíteni a családnak?
— Nem sorozatot akartam nézni, Gábor. Erre a szombatra három hónapja várok. Beiratkoztam egy kert- és tájtervező tanfolyamra, ki is fizettem. Holnap délelőtt tízkor lesz az első alkalom.
A férje úgy söpörte félre a szavait a kezével, mintha valami teljesen jelentéktelen butaságot mondott volna.
— Jaj, ne csináld már. Fű, bokrok, virágágyás, nagy ügy. Átteszed a következő hónapra. Petra három napja alig aludt. Ennyire sajnálod tőle? A gyerekeket meg szereted, nem?
— Szeretem az unokaöcséimet, amikor ünnepeken két órára találkozom velük — Eszter érezte, ahogy a gyomrában lassan felkúszik a régóta elfojtott, ismerős düh. — De nem szerződtem le a húgod mellé ingyenes bébiszitternek. Ha a férje kiküldetésbe megy, miért nekem kell vigyáznom a gyerekekre? Miért nem az ő rokonai segítenek? Vagy éppen a te anyád?
— Anyám idős, magas a vérnyomása! — csattant fel Gábor. — Márk szülei pedig másik városban laknak, ezt te is nagyon jól tudod. Röviden: Petrának már megmondtam, hogy reggel kilencre ott leszel. Ne rendezz itt jelenetet a semmiért.
Ezzel hátat fordított, és elindult az előszoba felé, mintha a vita ezzel le is lett volna zárva. Eszter mozdulatlanul maradt. Valami odabent hirtelen átkattant benne, mintha egy régi kapcsolót végre felnyomtak volna. Öt év. Öt teljes év telt el úgy, hogy ő volt Gábor családjának állandó mentőöve. Tapétázni kellett az anyósnál? „Eszter, neked olyan jó ízlésed van, segíts már.” Petra macskájára kellett vigyázni? „Te úgyis otthon dolgozol a gép előtt, vidd magadhoz pár napra.” Most pedig jöttek a gyerekek.
Kilépett a folyosóra. Gábor már a puffon ült, és a sportcipője fűzőjével bajlódott.
— Hívd fel Petrát, és mondd meg neki, hogy nem megyek — jelentette ki Eszter nyugodt, kemény hangon.
A férfi keze megállt a levegőben. Felnézett rá, arcán valódi döbbenet jelent meg.
— Mit mondtál?
— Azt, hogy holnap nem megyek sehova. Programom van. Két hete szóltam neked, hogy ez a hétvégém foglalt. Elfelejtetted?
— Eszter, te most komolyan beszélsz? — Gábor felállt, kihúzta magát, mintha a puszta magasságával akarna nyomást gyakorolni rá. — Én már megígértem. Anyám ott nyugtatgatja Petrát, hogy holnap Eszter odamegy, és mindent elrendez. Azt akarod, hogy most felhívjam őket, és úgy állítsam be magunkat, mint két önző alakot?
— Nem kettőnket, Gábor. Téged. Te ígértél meg valamit, amit nem neked kell teljesítened. Menj el te holnap a húgodhoz. Vigyázz az unokaöcséidre, cserélj pelenkát, vidd őket sétálni. Legalább tényleg kisegíted Petrát.
— Megőrültél? — meredt rá a férje. — Férfi vagyok, mit kezdjek én ott egy csecsemővel? Különben is, holnap a garázsba megyek. Megbeszéltük a srácokkal, hogy megnézzük a kocsit.
Eszterből keserű, rövid nevetés tört ki.
— Tehát a kocsid meg a haverjaid valódi, fontos programnak számítanak. Az én tanfolyamom, amit a saját pénzemből fizettem ki, az csak „fű meg bokrok”. Viszont más gyerekeire nekem kell vigyáznom, pusztán azért, mert az anyád így döntött?
— Ezek nem idegen gyerekek, hanem az én unokaöcséim! — Gábor hangja már nem egyszerűen feszült volt: élesen felcsattant.