„Írasd át a nyaralót az én Lillám nevére. Te úgysem érdemelted meg!” Gábor ítéletet hirdetett, Eszter pedig döbbenten állt a mosogatónál

Ez a tett aljas, megalázó és igazságtalan.
Történetek

– üvöltötte a férje.

A kényelmetlen tényeket úgy söpörte félre, mintha el sem hangzottak volna. Fel-alá járkált a konyhában, közben hadonászott, mintha a levegőt is meg akarná győzni.

– Tizenöt évet pazaroltam rád az életem legszebb éveiből! A munkában ment rá az egészségem! Te meg képes lennél megfulladni egy darab földért! A saját unokaöcséid elől sajnálod! Szívtelen vagy, mint egy kakukk!

Egymás után hajigálta rá a régi, elkoptatott mondatokat. Pontosan azt csinálta, amit már annyiszor: bűntudatot akart ébreszteni benne.

Máskor Eszter ilyenkor elbizonytalanodott. Magyarázkodni kezdett, próbálta elsimítani a vitát, bizonygatta, hogy nem rossz ember, hogy igenis szereti Gábor családját. Most azonban, ahogy a férje kivörösödött arcát nézte, már csak tompa, nehéz fáradtságot érzett. Szinte fájt belegondolnia, mennyi energiát égetett el évek alatt arra, hogy ezt a felnőtt testbe szorult gyereket kiszolgálja.

Ekkor Gábor telefonja rezegni kezdett az asztalon. A kijelző felvillant, rajta egy név jelent meg: „Lilla”.

Gábor hirtelen elhallgatott. Felkapta a készüléket, rányomott a fogadásra, de kapkodás közben véletlenül a kihangosítót is bekapcsolta.

– Na, tesókám? – harsant fel Lilla vidám hangja az egész konyhában. – Már unom a várakozást! Beszéltél a tiéddel? Mikor mehetünk a kulcsokért? A fiúknak már megígértem, csomagolnak. És mondd meg neki, hogy a hűtőt ne vigye el. Nekünk a régi nem kell, nála meg ott áll az a rendes darab.

Gábor görcsösen bökdösni kezdte a képernyőt, mire végre kikapcsolta a kihangosítást. A füléhez szorította a telefont.

– Lilla, majd visszahívlak. Itt most… még átbeszéljük a részleteket. Később, jó?

Megszakította a hívást, aztán kijelzővel lefelé letette a telefont az asztalra. Zavartan köhintett.

– Látod? Ők már pakolnak. Nem lehet így bánni az emberekkel, Eszter. Embernek kell maradni.

Aztán hirtelen előrántotta azt, amit nyilván végső érvnek szánt.

– Ha nem íratod át a házat, akkor őszintén szólva azt sem értem, minek élünk még együtt!

Diadalmasan meredt a feleségére. Azt várta, hogy Eszter megretten. Hogy a „különválás” szótól majd összeomlik, a nyakába borul, és könyörögni kezd.

Eszter a konyhapult szélére támaszkodott, és egyenesen a szemébe nézett.

– Köszönöm, Gábor – mondta egészen nyugodtan.

A férje pislogott egyet. A nagy vádló lendület hirtelen kifogyott belőle, mintha nekiment volna Eszter csendjének.

– Mit? Mit köszönsz? – kérdezte gyanakodva.

– Azt, hogy ezt most kimondtad. Meg azt is, hogy követelted a nyaralót.

Eszter hangja egyenletes maradt. Nem kiabált.

– Tudod, eddig folyton kételkedtem magamban. Azt gondoltam, talán én látom rosszul. Talán csak nehéz időszakod van. Gondok a munkahelyen, feszültség, ilyesmi. Azt hittem, türelmesebbnek kell lennem. De te most mindent nagyon szépen, érthetően a helyére tettél.

– Te meg miről beszélsz egyáltalán?

Gábor hangjából eltűnt a korábbi magabiztosság. Ideges, hisztérikus él csúszott bele.

– Arról, hogy a jobbágyságot már régen eltörölték. És nem foglak tovább kiszolgálni, miközben te a húgod gondjait az én káromra akarod megoldani.

Eszter megfordult, és kilépett az előszobába.

Gábor utána csoszogott. A papucsa nehézkesen súrolta a laminált padlót. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a tökéletesnek hitt terve éppen most repedezik darabokra.

Eszter kinyitotta az előszobában, a tükör alatt álló kis szekrényt.

Sorsfordulók