– üvöltötte a férje.
A kényelmetlen tényeket úgy söpörte félre, mintha el sem hangzottak volna. Fel-alá járkált a konyhában, közben hadonászott, mintha a levegőt is meg akarná győzni.
– Tizenöt évet pazaroltam rád az életem legszebb éveiből! A munkában ment rá az egészségem! Te meg képes lennél megfulladni egy darab földért! A saját unokaöcséid elől sajnálod! Szívtelen vagy, mint egy kakukk!
Egymás után hajigálta rá a régi, elkoptatott mondatokat. Pontosan azt csinálta, amit már annyiszor: bűntudatot akart ébreszteni benne.
Máskor Eszter ilyenkor elbizonytalanodott. Magyarázkodni kezdett, próbálta elsimítani a vitát, bizonygatta, hogy nem rossz ember, hogy igenis szereti Gábor családját. Most azonban, ahogy a férje kivörösödött arcát nézte, már csak tompa, nehéz fáradtságot érzett. Szinte fájt belegondolnia, mennyi energiát égetett el évek alatt arra, hogy ezt a felnőtt testbe szorult gyereket kiszolgálja.
Ekkor Gábor telefonja rezegni kezdett az asztalon. A kijelző felvillant, rajta egy név jelent meg: „Lilla”.
Gábor hirtelen elhallgatott. Felkapta a készüléket, rányomott a fogadásra, de kapkodás közben véletlenül a kihangosítót is bekapcsolta.
– Na, tesókám? – harsant fel Lilla vidám hangja az egész konyhában. – Már unom a várakozást! Beszéltél a tiéddel? Mikor mehetünk a kulcsokért? A fiúknak már megígértem, csomagolnak. És mondd meg neki, hogy a hűtőt ne vigye el. Nekünk a régi nem kell, nála meg ott áll az a rendes darab.
Gábor görcsösen bökdösni kezdte a képernyőt, mire végre kikapcsolta a kihangosítást. A füléhez szorította a telefont.
– Lilla, majd visszahívlak. Itt most… még átbeszéljük a részleteket. Később, jó?
Megszakította a hívást, aztán kijelzővel lefelé letette a telefont az asztalra. Zavartan köhintett.
– Látod? Ők már pakolnak. Nem lehet így bánni az emberekkel, Eszter. Embernek kell maradni.
Aztán hirtelen előrántotta azt, amit nyilván végső érvnek szánt.
– Ha nem íratod át a házat, akkor őszintén szólva azt sem értem, minek élünk még együtt!
Diadalmasan meredt a feleségére. Azt várta, hogy Eszter megretten. Hogy a „különválás” szótól majd összeomlik, a nyakába borul, és könyörögni kezd.
Eszter a konyhapult szélére támaszkodott, és egyenesen a szemébe nézett.
– Köszönöm, Gábor – mondta egészen nyugodtan.
A férje pislogott egyet. A nagy vádló lendület hirtelen kifogyott belőle, mintha nekiment volna Eszter csendjének.
– Mit? Mit köszönsz? – kérdezte gyanakodva.
– Azt, hogy ezt most kimondtad. Meg azt is, hogy követelted a nyaralót.
Eszter hangja egyenletes maradt. Nem kiabált.
– Tudod, eddig folyton kételkedtem magamban. Azt gondoltam, talán én látom rosszul. Talán csak nehéz időszakod van. Gondok a munkahelyen, feszültség, ilyesmi. Azt hittem, türelmesebbnek kell lennem. De te most mindent nagyon szépen, érthetően a helyére tettél.
– Te meg miről beszélsz egyáltalán?
Gábor hangjából eltűnt a korábbi magabiztosság. Ideges, hisztérikus él csúszott bele.
– Arról, hogy a jobbágyságot már régen eltörölték. És nem foglak tovább kiszolgálni, miközben te a húgod gondjait az én káromra akarod megoldani.
Eszter megfordult, és kilépett az előszobába.
Gábor utána csoszogott. A papucsa nehézkesen súrolta a laminált padlót. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a tökéletesnek hitt terve éppen most repedezik darabokra.
Eszter kinyitotta az előszobában, a tükör alatt álló kis szekrényt.