Eszter előtt hirtelen felvillant a kép, amikor Lilla az előző nyáron egyszer kilátogatott hozzá a házhoz. Egyetlen alkalommal tette tiszteletét.
A sógornője akkor végigsétált a gondosan rendben tartott ösvényeken, közben fintorgott, mintha valami kellemetlen szagot érezne. A verandán lévő függönyök színét is szóvá tette, természetesen lenéző hangon. Arra viszont még véletlenül sem gondolt, hogy legalább a saját tányérját elöblítse maga után. Ellenben hangosan méltatlankodott, amiért a mobilnet csak a kerítés mellett működött rendesen. Pont olyan volt, mint egy elkényeztetett városi dáma. Meg volt győződve róla, hogy pusztán azért, mert létezik, mindenkinek körülötte kell ugrálnia. A férjét ő maga tette lapátra, a tartásdíj pontosan érkezett, mégis minden adandó alkalommal úgy adta elő magát, mint akit az élet különösen sújt.
És Eszternek most ennek a nőnek kellett volna átengednie a saját házát?
– Szóval megígérted neki – mondta lassan, inkább megállapításként, mint kérdésként.
Minden erejével azon volt, hogy a hangja nyugodt maradjon. Nem akart kiabálni. Még nem.
– Igen, meg. Mi ebben a különös?
Gábor vállat vont. Az egész tartása azt sugallta, hogy meg sem fordul a fejében: esetleg nincs igaza.
– Nem vagy te irigy ember. Kibírsz egy nyarat a városban is. Nem fogsz belehalni. Itt van légkondi, nem? A nyaralót meg átíratjuk ajándékozással, hogy ne kelljen feleslegesen adózni. Lillának is jobb lesz így, nyugodtabb. Nehogy aztán egyszer csak kitaláld, hogy kirakod őket, ha éppen rossz kedved támad.
Eszternek egy pillanatra tényleg elszorult a mellkasa. Nem a félelemtől, hanem attól a makulátlan, szemrebbenés nélküli pimaszságtól, amellyel a férje mindezt előadta.
Nézte azt az embert, akivel tizenöt évet élt le egy fedél alatt, és úgy érezte, mintha idegent látna maga előtt. Vagy talán éppen ellenkezőleg: most látta először igazán. Rózsaszín köd nélkül. Gábor valóban hitte, hogy neki van igaza. Hitte, hogy joga van rendelkezni az ő tulajdonával. Hitte, hogy a saját rokonsága szent és sérthetetlen, miközben Eszter munkája, pénze, vágyai csupán asszonyi szeszélyek, amelyeket félre lehet söpörni.
– És mi lesz a hétvégi sütögetéseiddel? – kérdezte csípősen. – Hol fogsz majd a haverjaiddal sörözni? Lilla ott hamar rendet vág köztetek.
– Emiatt ne fájjon a fejed! – vágta rá Gábor már-már derűsen. – Lillával ezt is megbeszéltük. Hétvégente majd kimegyek hozzájuk. Szauna, hús, minden, ahogy kell. A húga az embernek azért mégiscsak megterít a bátyjának. Nem úgy, mint egyesek.
Jelentőségteljes pillantást vetett az üres serpenyőre.
– Remek. Igazán elegánsan elrendeztél mindent.
Eszter lassan megrázta a fejét.
– Más tulajdonával nagylelkűsködni nem különösebb teljesítmény. Csak egy apróságot elfelejtettél, Gáborkám.
– Mit felejtettem el? – mordult fel a férfi.
Egy lépést tett felé, arca vörösödni kezdett.
– A ház az enyém. Papíron is. Erkölcsileg is. Jogilag is. A nagymamám lakásának árából vettem, a pénz az én számlámon volt. A húgodnak semmi köze ehhez az ingatlanhoz. És ha már itt tartunk, neked sem sok.
Gábor arca sötétvörösre váltott, a nyakán kidagadtak az erek.
– Szóval most már így beszélsz! – robbant ki belőle. – Amikor pénzt kell hazahozni, akkor közös kassza van, igaz? De ha a családomnak kéne segíteni, akkor hirtelen minden csak a tiéd?
– Miféle pénzt hozol te haza? – húzta el a száját Eszter gúnyosan.
Ekkor már ő sem tudta visszafogni magát.
– A fizetésedre gondolsz? Arra, ami éppen elég a saját autód benzinjére meg a cigarettádra? A rezsit három éve az én kártyámról fizetjük. A bevásárlást pedig a jutalmaimból intézem.
– Te egy javíthatatlan egoista vagy, Eszter!