– Írasd át a nyaralót az én Lillám nevére. Te úgysem érdemelted meg!
Gábor félretolta az üres tányért, papírszalvétával megtörölte a száját, aztán úgy nézett a feleségére, mintha éppen ítéletet hirdetett volna.
Eszter mozdulatlanul állt a mosogatónál. A csapból zubogó víz hangosan verte a piszkos serpenyőt, a fröccsenő cseppek beterítették a kötényét. Lassan elzárta a csapot. Egy pillanatra azt hitte, rosszul hallott valamit. Vagy Gábor próbált valami szerencsétlen tréfát elsütni a kiadós vacsora után.
– Mondd még egyszer – kérte halkan.
Meg sem fordult. Furcsa módon nem a megszokott düh lobbant fel benne, csak valami sűrű, ragacsos értetlenség.
– Mit kell ezen megismételni? – tárta szét a karját Gábor, és hátradőlt a konyhasarok padján. – Azt mondom, a nyaralót Lillára kell íratni. Neki nagyobb szüksége van rá. Lakáshitelt fizet, három fia van. Kell nekik a friss levegő. Te meg ott csak tönkreteszed az ágyásokat, és görnyedsz a föld fölött.
Eszter leöblítette az ujjait, lerázta róluk a vizet, majd végre szembefordult vele.
A nyaralót három évvel korábban vette. Nem egyik napról a másikra jutott hozzá. Előbb eladta a nagymamájától örökölt apró lakást a város legszélén, aztán hozzátette minden félretett pénzét. Egyetemista kora óta gyűjtögetett, nyaralások és új csizmák helyett mindig inkább félrerakott. A telek kiváló volt, rajta egy masszív, gerendás házzal. Igaz, elhanyagolt állapotban.
Gábor akkor a kisujját sem mozdította. Kijelentette, hogy őt az efféle földes örömök hidegen hagyják. Ő városi ember, mondta, a kertben kapirgálás pedig nyugdíjasoknak való.
Nem ment ki segíteni a felújításhoz. Nem javította meg a kerítést. Nem cipelte a deszkákat. Három év alatt egyszer sem fogott kalapácsot a kezébe. Bezzeg sütögetni mindig pontosan megérkezett, természetesen akkor, amikor már minden készen várta. Sőt, hétvégenként még a barátait is magával hozta.
És most szerinte Eszter nem érdemelte meg.
A nő a konyhaszekrénynek támasztotta a hátát, nedves karjait összefonta maga előtt.
– Hát ez igazán érdekes fordulat – mondta elnyújtva.
Nézte a férjét, és egyszerűen nem értette, honnan veszi ezt a nyugalmat.
– Vagyis én vettem meg. Én tettem bele a pénzemet. Én hoztam rendbe mindent. De a te húgodnak nagyobb szüksége van rá? Mégis milyen alapon?
– Azon az alapon, hogy család vagyunk! – csattant fel Gábor.
Nehézkesen felállt az asztaltól, mintha a legnemesebb érzéseiben sértették volna meg.
– Lilla megfullad abban a kétszobás lakásban! – folytatta nyomatékkal. – A fiúk olyan sápadtak, mint a fal. Egész nap a telefonjukat nyomkodják. Üdülésre nincs pénze, ahhoz rengeteg forint kellene. Egyedül viszi őket a hátán. Nálunk meg ott áll egy egész ház kihasználatlanul!
– Nem áll kihasználatlanul.
Eszter közelebb húzta az asztal széléhez a félig teli lecsósüveget.
– Egész nyáron ott lakom. Az az én menedékem. Munka után azért megyek ki, hogy végre csendben lehessek. Minden hétvégémet ott töltöm.
– Ugyan már, hagyd ezt! – legyintett a férje.
Megkerülte az asztalt, és megállt vele szemben.
– Miféle menedék? Egyedül ülsz ott, teljesen elvadultál. Rokoni alapon igazán félreállhatnál egy kicsit. Én már meg is ígértem Lillának. Azt mondtam neki, májusban beköltözhetnek.
Eszternek elakadt a lélegzete.