Az én „korom” egyébként harmincegy év volt. Behúztam magam mögött az ajtót, és csak a lépcsőházban vettem észre, hogy fél év óta először kapok rendesen levegőt.
Másnap lemondtam az esküvőt. Felhívtam az éttermet; az előleg odaveszett, nem érdekelt. A vendégeknek ugyanazt a tömör üzenetet küldtem el: nem lesz esküvő, ne kérdezzenek részleteket. A gyűrűt visszatettem a dobozába, és Márk lakásában az ablakpárkányon hagytam. Akkor mentem oda, amikor biztosan nem volt otthon, a kulcsot pedig átadtam a szomszédasszonyának.
Márk persze hívogatott. Előbb könyörgött, aztán szemrehányásokkal árasztott el, majd újra békülni próbált. Küldött egy hosszú hangüzenetet is, amelyben azt magyarázta, hogy széttépte azt a szerződést, hogy én félreértettem mindent, és hogy az anyja „külön dolog, mi meg külön vagyunk”. A feléig hallgattam meg. Addig tartott ki benne a megbánás. Utána már arról beszélt, mennyi pénzt ölt az esküvőbe, és hogy most ki fog kellemetlen helyzetbe kerülni a rokonsága előtt.
Kellemetlen helyzetbe kerülni. Ez fájt neki igazán. Nem az, hogy elmentem. Hanem az, hogy most majd magyarázkodhat a nagybácsiknak meg nagynéniknek, miért szökött meg a menyasszony három héttel a lakodalom előtt.
Amikor anyámnak elmondtam, mi történt, sokáig csak hallgatott a telefonban.
— És ha… — szólalt meg végül óvatosan — egyszerűen kihúztátok volna azokat a pontokat? Átírni normálisan, aztán mégis együtt maradni? A papír csak papír. Az életet nem a sorok élik.
Ezen én is gondolkodtam. Tényleg. A kifogásolt részeket ki lehetett volna húzni. Egy ügyvéd egy óra alatt emberi formába öntötte volna az egészet.
Csakhogy sorokat lehet törölni. Azt viszont nem, hogy ő ezt elém tette, teljes nyugalommal, abban a hitben, hogy majd lenyelem. Azt sem, hogy némán ült, miközben az anyja gyakorlatilag pontokba szedve minősített engem. Az a szerződés csupán kimondta hangosan, amit ők ketten már addig is gondoltak rólam. Kihúzhattam volna a bekezdéseket, de akkor is azokhoz az emberekhez mentem volna hozzá, akik egyáltalán kitalálták őket.
— Anya — mondtam végül. — Nem az volt a baj, hogy rossz pontokat írt bele. Pontosan azt írta le rólam, amit gondolt. Csak közben kiderült, hogy én mégsem az a nő vagyok.
Megint csend lett a vonal túlsó végén.
— Te tudod — felelte aztán. — Neked kell látnod. Csak később ne bánd meg.
Nem bánom. Legalábbis majdnem soha.
Néha, késő este, azért eszembe jutnak a jó dolgok. Tudott olyan kávét főzni, amilyet szeretek. Fejben tartotta, hogy nem eszem koriandert. A harmincadik születésnapomon elvitt az Adriára, és egy szóval sem panaszkodott, pedig az út nagy részét átaludtam.
Aztán bevillan az a kék toll az aranyszínű gyűrűvel, amelyet előre odakészített az asztalra. Biztosan külön vette, vagy az ügyvédtől kapta, mert nálunk sosem volt ilyen toll. Mindent végiggondolt. Még a tollat is. Csak azt nem számolta bele, hogy én tudok olvasni.
A munkahelyemen azóta, ha egy szerző hozzám hoz egy megállapodást, és legyintve azt mondja, hogy „ez csak a szokásos, nem kell ennyire átnézni”, én akkor is végigolvasom. Mindig. És mindig megtalálom a hatodik pontot. Szinte mindenhol ott lapul. Csak a legtöbben sosem jutnak el odáig.
Én viszont azóta mindig eljutok.
Mária egy hónappal később írt rám. Egyetlen üzenetet küldött, köszönés nélkül.
„Egy formaság miatt tönkretetted a fiam életét. Remélem, legalább szégyelled magad.”
Újra elolvastam. Nem azért, mert nem értettem. Elsőre is pontosan értettem.
Szégyent nem éreztem. Egy kérdés viszont megmaradt bennem. Be is gépeltem neki, aztán még elküldés előtt kitöröltem.
Egyszerű kérdés volt: ha ez tényleg csak formaság volt, miért igyekeztetek ennyire, hogy ne olvassam el?