— Mit számít az, kedvesem?
— Nagyon is sokat. Egy ügyvéd azt írja le, amit a jog megenged. De az, hogy „lemond a szakmai előmeneteléhez kapcsolódó lehetőségekről”, már nem jogi kategória. Ez arról szól, hogy én előre temessem el a karrieremet, aztán később még eszembe se jusson, hogy valaha volt. Ilyet egy ügyvéd magától nem tesz bele. Ezt valaki külön kéri.
Mária arcáról eltűnt a mosoly.
— Mire célzol te most?
— Semmire. Csak olvasok. Hangosan. Ahogy ön kérte: tisztességesen.
Márk tekintete köztem és az anyja között járt. Aznap este először látszott rajta, mintha tényleg felfogná, mi van abban a szerződésben, amit ő maga hozott elém.
— Nyolcadik pont — folytattam, és felé fordítottam a mappát. — Itt van. Olvasd el. Te magad.
Elvette. Közelebb hajolt a laphoz, a szája némán mozgott.
A nyolcadik pont arról rendelkezett, hogy amennyiben a házasság a feleség kezdeményezésére szűnik meg, a nő egy hónapon belül köteles elhagyni a közös otthont, és nem tarthat igényt semmiféle térítésre a felújításba vagy a berendezésbe fektetett pénz után. A felújításba és a berendezésbe, amelyet mellesleg abba az új lakásba terveztünk, amit együtt akartunk megvenni, hitelre. Abba, amelyhez az önerő rám eső részét már félretettem a fizetésemből. Abból a fizetésből, amit a vesszőknek köszönhettem.
— Ez nem úgy van… — Márk felnézett. — Ez biztos valami mintaszöveg, benne maradt valahonnan…
— Honnan maradt benne, Márk? Az előző menyasszonytól?
Csend lett. Mária felállt a kanapéról.
— Na jó — mondta élesen. — Elég volt ebből a jelenetből. Teljesen szokványos szerződés, normális családoknál így megy. Te most a semmiből csinálsz botrányt. Márk, mondd meg neki.
Márk nem mondott semmit.
Ült, a nyolcadik oldalt bámulta, és hallgatott. És ez a hallgatás rosszabb volt az egész szerződésnél. A papírt legalább egy idegen ügyvéd fogalmazta. De ő hallgatott. Ő, akinek három hét múlva mellettem kellett volna állnia, és kimondania, hogy igen. Most csak annyit kellett volna mondania: „Anya, álljunk meg, ez tényleg túlzás, vegyük ki.” Egyetlen mondatot. Nem mondta ki.
Úgy döntött, nem száll vitába. Az anyjával. Velem könnyebb volt békét tartani.
Becsuktam a mappát. A kék tollat arrébb toltam, az asztal közepére, felé.
— Ezt nem írom alá — mondtam.
— Nóra, aludjunk rá egyet, jó? — vágta rá gyorsan Márk. — Fáradt vagy, értem én…
— Nem vagyok fáradt. Csak végigolvastam.
— Ugyan mit olvastál végig? — szólt közbe Mária. — Közönséges papírok. Te csak ürügyet kerestél, mibe köthetsz bele. Ha nem akarsz férjhez menni, mondd ki, minek ez a színház?
— Akarok — feleltem. Aztán magam is meghökkentem, mert már múlt időben éreztem. — Akartam. A hatodik oldalig.
Felálltam, és levettem a kabátomat a szék támlájáról. Az előszobában sötét volt, a kapcsolót csak tapogatózva találtam meg. A hátam mögött Márk beszélt valamit arról, hogy „majd holnap nyugodtabban”, meg hogy „anya nem úgy gondolta”, meg hogy „felnőtt emberek vagyunk”.
Felnőtt emberek. Egy felnőtt ember odavisz a menyasszonyának egy iratot, amelyben a nő előre cseléddé minősül, beleszólási jog nélkül, és annyira biztos benne, hogy úgysem olvassa végig, hogy ő maga sem olvassa el rendesen.
Az ajtóból visszafordultam.
— Márk. Te komolyan azt hitted, hogy nem fogom elolvasni?
Zavarba jött.
— Azt hittem, te… hát… te az ilyesmire általában…
— Legyintesz. Ezt akartad mondani.
Nem fejezte be. Mária a szobából utánam kiáltotta, hogy ezt még meg fogom bánni, hogy olyan férfit, mint az ő Márkja, nagyítóval kell keresni, és hogy az én koromban már nem nagyon válogathatok.