a gyermek hároméves koráig tartó időszakban. Ezen idő alatt a feleség nem tarthat igényt elmaradt kereset, illetve szakmai előmenetelének megtorpanása miatti kompenzációra.”
Becsuktam a mappát. A tenyeremet ráfektettem a fedelére.
— Márk.
— Hm?
— Itt az áll, hogy ha gyerekünk születik, akkor három évig én maradok vele otthon, és ha emiatt kiesek a munkából, elveszítem a tapasztalatomat vagy a pozíciómat, az kizárólag az én gondom. Jól értem?
Márk sóhajtott. Pont úgy, ahogy az ember akkor sóhajt, amikor valami szerinte magától értetődőt kénytelen elmagyarázni egy nehéz felfogású embernek.
— Nóra, most komolyan. Hogy lenne másképp? Úgyis elmennél gyedre. Mindenki ezt csinálja. Nem én találtam ki, egyszerűen így működik az élet. Az ügyvéd szerint jobb, ha ez előre le van írva, hogy később ne legyen belőle félreértés.
— És kinek az ügyvédje?
Egy pillanatnyi csend következett. Rövid volt, de elég hosszú ahhoz, hogy észrevegyem.
— Anyu egyik ismerőse — felelte Márk. — Miért?
Mária végre letette a telefonját. Összekulcsolta a kezét az ölében, és rám emelte a tekintetét. Nyugodtan, szinte kedvesen nézett, úgy, ahogy egy felnőtt néz egy kislányra, aki túl sokáig kínlódik egy egészen egyszerű feladattal.
— Nórácska — szólalt meg. — Ne lovald bele magad. Ez nem ellened van. Épp azért kell, hogy minden tiszta, családias és igazságos legyen köztetek. Nálunk mindig így ment: a férfi gondoskodik az anyagiakról, az asszony pedig összetartja az otthont. Én egyedül neveltem fel Márkot, hidd el, tudom, miről beszélek.
— Ön látta ezt a szerződést? — kérdeztem. — Már a mai nap előtt?
Halványan elmosolyodott.
— Segítettem összeállítani. Különben te ugyan hogy igazodtál volna el ezekben a jogi pontokban? Te nálunk inkább a vesszőkhöz értesz.
Hát persze. A vesszőkhöz.
Ott ültem, a kezem még mindig a lezárt mappán pihent. Márk kiitta a teáját, felállt, a bögréjét betette a mosogatóba — nem mosta el, csak odarakta. Aztán visszafordult.
— Na? Aláírjuk? Ott a toll. Hétre találkozóm van, ne húzzuk már az időt.
Azt hittem, dühöt fogok érezni. De nem az jött. Inkább olyan volt, mintha valaki egy kéziratot tett volna elém egy könyv borítójába csúsztatva, én pedig lapozás közben rájöttem volna, hogy belül egészen más történet van. A szerző pedig ott áll mellettem, és várja, hogy rányomjam: mehet nyomdába. Csak mert feltételezi, hogy úgysem veszem a fáradságot az olvasásra.
Újra kinyitottam a mappát. A legutolsó oldalnál.
— Márk, te ezt az egészet végigolvastad? Elejétől a végéig?
— Mondtam már, szabványszöveg.
— Ez nem válasz.
Elhallgatott egy másodpercre.
— Átfutottam. A lényeget. Anyu meg az ügyvéd mindent ellenőrzött, minek ássam bele magam?
— Vagyis nem olvastad el.
— Nóra, most miért pörögtél fel ennyire? — visszaült, de az arca már más volt. — Azt hittem, aláírod, és kész. Te mindig olyan… hát, nem szeretsz vitázni. Pont ezt szeretem benned. Hogy melletted nyugalom van.
— Nyugalom — ismételtem.
Nyugalom. Magyarul: kényelmes vagyok. És még csak nem is próbálta szebben mondani. Biztos volt benne, hogy letesz elém nyolc oldalt, én majd udvariasságból átlapozom, meglátom benne a „lakás” meg az „autó” szavakat, megállapítom, hogy minden korrekt, aztán aláírom az aranyszegélyű kék tollal. Mert én a vesszőkhöz értek. Mert velem nyugi van. Mert nem szeretem az unalmas papírokat.
Négy éve pontosan ilyen papírokat olvasok, hogy mások véletlenül se írjanak alá olyasmit, amit nem volna szabad. Ő pedig most odatolt elém egyet, és abban bízott, hogy én leszek az a véletlen.
— Mária — mondtam végül. — Kérdezhetek valamit? A hatodik pontban, ahol az áll, hogy nem tarthatok igényt elmaradt jövedelemre… ez az ön megfogalmazása volt, vagy az ügyvédé?