A toll már ott feküdt a mappa mellett, mire egyáltalán leültem az asztalhoz. Kék volt, aranyszínű gyűrűvel a kupakján, és idegennek hatott — biztosan nem a mi lakásunkból származott.
— Csak apróságok vannak benne — mondta Márk, és átnyújtotta felém a mappát az asztalon. — Puszta formaság. Anya talált egy ügyvédet, rendesen megcsinálták.
Mária az ablak melletti kanapén ült, és a telefonját görgette. Az asztal felé még véletlenül sem pillantott. Túlságosan sem, ha őszinte akarok lenni.
Kinyitottam a mappát. Frissen nyomtatott papír és új műanyag irattartó szaga csapott meg. Nyolc oldal, apró betűkkel, másfeles sorközzel.
— Nyolc oldalnyi formaság — jegyeztem meg.
— Hát, ügyvédek — Márk elmosolyodott. — Szeretik teleírni. Ne mélyedj bele, szabványszöveg az egész. Lakás, autó, ilyesmi — hogy ha bármi történne, minden tiszta legyen.
Töltött magának teát. Nekem nem, pedig a kanna hozzá volt közelebb.
— Három hét múlva esküvő, Nóra — folytatta lágyabb hangon. — Ne vesztegessük az időt papírokra. Úgysem bírod ezeket az unalmas iratokat.
Na, ekkor kezdtem el igazán lassan olvasni.
Nem sértődésből. Én nap mint nap unalmas iratokat olvasok. Nyolc éve dolgozom egy kiadónál, ebből az utóbbi négyben szerződésekkel és jogi szövegek ellenőrzésével foglalkozom. Hetente legalább tíz ilyen dokumentum megy át a kezemen: szerzői, licenc-, mindenféle megállapodások. Pontosan tudom, hol szokták elrejteni a lényeget. Mindig középtájon, ott, ahol az ember szeme már fáradni kezd.
Márk erre nem emlékezett. Vagy nem tartotta fontosnak. Egyszer megkérdezte, mivel foglalkozom, én pedig azt feleltem: „szövegeket javítok egy kiadónál”. Ő bólintott: „ja, vesszők”. Azóta ennyi maradt belőle: vesszők.
Első pont. A Bartók Béla úti lakás a házasság előtti vagyona, válás esetén nála marad. Érthető, még előttem vette.
Második pont. Az autó szintén az övé. Az is korábbról.
A harmadik pontnál megálltam.
— Olvasod még? — Márk belenézett a csészéjébe, megkavarta a teát. — Elég sokáig tart. Komolyan nincs benne semmi különös.
— Aha — feleltem.
A harmadik pont címe ez volt: „A közös háztartás vezetésének rendje”. Szépen hangzott. A tartalma viszont arról szólt, hogy a házasság ideje alatt a mindennapi háztartás, a takarítás, a főzés és az otthoni rend megszervezése a feleség feladata. Továbbá hogy „a feleség által ellátott felsorolt tevékenységek nem keletkeztetnek vagyoni igényt, és vagyonmegosztáskor pénzbeli értékelés tárgyát nem képezik”.
Kétszer is elolvastam. Nem azért, mert elsőre nem értettem. Nagyon is értettem. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg ez áll a papíron, és nem a szemem káprázik.
— Márk — emeltem rá a tekintetem. — A harmadik pontot te elolvastad?
— Melyik harmadikat? — fel sem nézett a telefonjából. — A háztartásosat? Az csak azért van, hogy világos legyen, ki mit csinál otthon. Anya szerint jobb ezt előre tisztázni, hogy később ne legyen veszekedés.
Mária a kanapén lapozott egyet a telefonján. Egyetlen hang nélkül.
— Ki mit csinál otthon — ismételtem. — És ebben a pontban neked mi a feladatod?
— Hát én hozom a pénzt — nézett rám végre. — Ez logikus, nem? Én keresek, te viszed a házat. Klasszikus felállás.
Visszafordultam a mappához. Negyedik pont. Ötödik pont. Már gyorsabban haladtam, mert addigra tudtam, mit kell keresnem.
A hatodik pont szövegét első olvasás után szó szerint megjegyeztem.
„Gyermek születése esetén a feleség magára vállalja az elsődleges gondozási kötelezettséget.”