– Albérlet, és én utalom érte a bérleti díjat – vágta rá Anna keményen. – Nyolcadik éve. Úgyhogy most menjenek ki. Mindketten. Egyedül akarok maradni.
Mária kapkodva rángatta magára a bundáját, közben sziszegve hadarta, hogy micsoda hálátlanság ez, meg hogy „milyen kígyót melengettek a keblükön”. Gábor a szoba közepén állt, tekintete ide-oda ugrált az anyja és a felesége között. Egyszerűen nem fogta fel, hogyan válhatott az addig csendes, alkalmazkodó, mindig mindent lenyelő Anna egyik pillanatról a másikra ilyen idegenné: egyenes tartású, hajlíthatatlan nővé.
– Anna, nyugodj meg – próbált hirtelen lágyabb hangot megütni. – Aludjunk rá egyet. Holnap majd megbeszéljük, tiszta fejjel…
– Holnap – bólintott Anna. – Igen. Holnap fogom elkezdeni.
Elmentek. Mária dühösen kopogtatta a sarkát a lépcsőházban, Gábor pedig még többször visszanézett, mintha azt várná, hogy Anna meggondolja magát, utánuk szól, bocsánatot kér. De az ajtó bezárult mögöttük.
Anna a hátát a hideg ajtólapnak vetette, és néhány percig mozdulatlanul állt. Hallgatta, milyen vadul ver a szíve. Csakhogy ezúttal nem a félelem dobogott benne. Valami más volt az. Különös, szinte szédítő könnyebbség, mintha hosszú évek után először vett volna igazán levegőt.
Másnap nem bánta meg. Korán ébredt, tiszta fejjel, és hosszú idő óta először pontosan tudta, mit akar. Gábor holmijait két nagy táskába pakolta, és kitette őket az előszobába. Aztán felöltözött, és elment egy ügyvédhez, hogy megtudja, hogyan indíthatja el a válást.
Gábor egész nap hívogatta. Eleinte haragosan követelőzött, aztán békülékenyebb lett, később már szinte könyörgőre fogta. Este megjelent az ajtó előtt, és a folyosóról beszélt hozzá. Arra kérte, ne kapkodjon, ne csináljon őrültséget. Az anyja csak felindult, ő is rosszul reagált, felejtsék el az egészet. Hiszen nem válhat el csak pénz miatt, micsoda ostobaság lenne.
Anna nem nyitott ajtót.
– Nem a pénz miatt, Gábor – mondta csendesen, de úgy, hogy a férfi minden szót halljon. – A pénznek ehhez már semmi köze. Azért, ahogy rám néztetek, amikor életemben először saját magamra is gondoltam. Ezt nem fogom elfelejteni.
Mária sem hagyta annyiban. Telefonált, vádaskodott, sírt a kagylóba, azt ismételgette, hogy a menye egy „szerencsétlen utazás” miatt szétveri a családot. Azt mondta, Anna szívtelen, és nem becsüli meg, hogy befogadták. Anna végighallgatta. Nem vitatkozott, nem magyarázkodott. Amikor Mária elhallgatott, nyugodtan elköszönt, és letette.
A válás gyorsan ment. Gyerekük nem született, közös vagyonuk alig akadt. Gábor az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy Anna tényleg végigviszi. Túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy a felesége végül mindig enged, mindig megbocsát, mindig lenyeli a keserűséget. Most azonban Anna nem engedett.
Eltelt néhány hónap. Anna továbbra is ugyanabban a lakásban lakott, csak már egyedül. És meglepve tapasztalta, hogy egyetlen fizetésből könnyebb kifizetni az albérletet, mint éveken át eltartani egy egész háztartást, minden hozzá tartozó teherrel és a folyton beleszóló anyóssal együtt. Hirtelen kiderült, hogy a pénze valójában elég. Magára is jutott, félretenni is tudott. Korábban minden eltűnt mások feneketlen szükségleteiben.
Egyik este Anna az ablak mellett ült, kezében egy csésze kávéval. A csésze új volt, szép, és semmilyen különleges alkalom nem indokolta a vásárlását. Egyszerűen megtetszett neki, és megvette. Nyelvével végigsimított a rendbe hozott fogain; megmaradt ez a kis szokása, apró, csöndes örömként. Aztán váratlanul felnevetett. Egyedül, a csendes lakásban.
Arra gondolt, hogy az a prémium valóban élete legjobb befektetésének bizonyult. Kétszázezer forint. Fogorvos, kabát, telefon. De amit igazán megvett rajta, az nem szerepelt semmilyen árlistán, és pénzben nem is lehetett volna kifejezni. Megvette vele az igazságot. Végre meglátta, kicsoda volt ő ezeknek az embereknek, és mennyit ért számukra az a jósága, amelyért soha nem kapott viszonzást.
Egyszer egy munkahelyi ismerőse megkérdezte tőle, nem bánja-e. Nem magányos-e így egyedül. Talán mégis érdemes lett volna kibékülni, hiszen nyolc év mégiscsak nyolc év.
Anna elgondolkodott, aztán halkan felelt:
– Tudod, akkor rendbe hozattam a fogaimat. De közben valami mást is meggyógyítottam. Olyasmit, ami sokkal régebb óta és sokkal erősebben fájt. Azt a szokást, hogy úgy éljek, mintha én magam nem is léteznék. Mintha mindenki másért lennék, magamért pedig majd később. Valamikor. Ha marad rá idő, pénz, erő. Csakhogy ez a „valamikor” nálam sosem jött el. Most viszont megérkezett. És tudod mit? Jól érzem magam benne.
És valóban nem bánta többé. A jó talpú csizmája nem ázott át a latyakban. A fogai nem sajogtak. Reggelente pedig, amikor munkába készülődött, Anna belenézett a tükörbe, és egy olyan nőt látott visszanézni rá, aki végre nem akart többé mindenkinek kényelmes lenni. Hosszú évek után először saját magának lett az.