– Te ezt most komolyan gondolod? Magadra költötted a pénzt, nem pedig a férjed családjára? – csattant fel Mária, és olyan hevesen tárta szét a karját, hogy a karkötői élesen összecsendültek.
Anna egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Nem is a hangos kiabálás miatt, hanem azért, mert ebben az egyetlen mondatban hirtelen minden benne volt. Egyszerre világossá vált számára, minek tekintették őt ebben a házasságban. Nem feleségnek. Nem önálló embernek. Hanem pénztárcának. Kényelmes, mindig kéznél lévő, engedelmes pénzforrásnak, amelyet természetes dolog kiüríteni a férj rokonságának szükségleteire, miközben neki magának az a dolga, hogy lyukas talpú csizmában járjon, és egyetlen szót se szóljon.
Nézte Mária vörösre gyúlt arcát, és mintha az elmúlt nyolc év egyszerre kiterült volna előtte. Minden ünnep, amelybe beszállt. Minden „csak kölcsön kéne” kérés, amit soha senki nem adott vissza. A javítások, a gyógyszerek, a hétvégi ház tetője, a kisebb-nagyobb családi kiadások. És közben soha, de soha senki nem kérdezte meg tőle, hogy neki mire volna szüksége. Fáradt-e. Bírja-e még. Van-e valami, amit ő szeretne. Anna nem ember volt köztük, hanem egy hasznos szerep: valaki, aki mások kényelmét finanszírozza.
Ekkor csapódott a bejárati ajtó. Gábor érkezett meg, munkásdzsekiben, a ruháján a hétvégi telek földes, füstös szagával.
– Mi ez az ordítozás? Az egész lépcsőház hallja – morrant fel már a küszöbről. – Anya, mi történt?
– Kérdezd csak meg a drága feleségedet! – fordult felé azonnal Mária, mintha végre megérkezett volna az ítélőbíró. – Prémiumot kapott. Nyolcszázezer forintot! És az egészet saját magára szórta el! Fogakra, kabátra, rongyokra! Nekem meg egy fillért sem adott a gyógyüdülésre! Képzeld, megkértem, hadd menjek el egy kicsit rendbe hozni az egészségemet, erre ő közli, hogy az az ő pénze!
Gábor lassan Anna felé fordult. Anna pedig már abból, ahogy a férje ránézett, pontosan tudta, mi fog következni. Még meg sem szólalt, de az arca elárulta, kinek az oldalán áll.
– Anna, most őszintén, mi ütött beléd? – kérdezte Gábor, és a hangjában már ott feszült az ingerültség. – Anya az egészsége miatt kért segítséget, te meg sajnáltad tőle? Ez mégis micsoda? Néhány ruha miatt veszel össze anyámmal?
– Néhány ruha miatt – ismételte Anna lassan, tagoltan. – Gábor. Nyolc éve. Semmit. Nem költöttem. Magamra. A fogaimat most csináltattam meg először. Kabátot most vettem először, már nem is emlékszem, hány év után. És erre te azt mondod, hogy sajnáltam tőle.
– Mert az anyámról van szó! – emelte fel a hangját Gábor. – Neki szüksége van arra, hogy rendbe jöjjön! Te fiatal vagy, kibírod a fogaiddal meg a kabátoddal. Ezt a pénzt értelmes dologra kellett volna fordítani, nem ilyen semmiségekre. Most pedig kérj bocsánatot anyámtól!
Anna némán nézte a férjét. Azt az arcot, amelyet valaha olyan közelinek, ismerősnek, szinte otthonosnak látott, most pedig a türelmetlenség és a megvetés torzított el. És odabent, valahol nagyon mélyen, valami végleg a helyére kattant. Mintha nyolc éven át ködben tapogatózott volna, és most egyszerre felszakadt volna előtte a homály. Ott állt előtte a puszta, kellemetlen, csúf valóság.
Gábor soha nem tekintette őt egyenrangú társnak. A munkáját, a fizetését, a gondoskodását, az állandó alkalmazkodását magától értetődőnek vette. Olyasminek, ami természetes módon ömlik bele a közösnek nevezett kasszába, amelyből ő és a családja kedvük szerint meríthetnek. Anna fáradtsága, szükségletei, fájdalmai, egészsége pedig legfeljebb apróságok voltak. Majd elviseli. Majd megoldja. Majd kibírja.
– Nem fogok bocsánatot kérni – mondta végül halkan, de olyan szilárdan, hogy a szavai megálltak a levegőben.
– Tessék?! – hördültek fel szinte egyszerre, anya és fia.
– Nem kérek bocsánatot – ismételte Anna, ezúttal már erősebben. – Nincs miért. Az én pénzem volt. Én dolgoztam meg érte. És életemben először magamra költöttem belőle, ráadásul egyetlen forintját sem bánom. Te, Gábor, és ön is, Mária, felháborodhatnak, amennyire csak akarnak. De az imént mindketten megmutattak nekem valami nagyon fontosat.
– Ugyan mit? – fújt gúnyosan Mária.
– Azt, hogy nem emberként van rám szükségük. Hanem forrásként. Amíg fizetek, segítek, elintézek, hozzájárulok, addig jó vagyok. De amint egyetlen egyszer, tényleg csak egyszer, saját magamra merek költeni, máris önző vagyok, rossz feleség, hálátlan meny.
– Ne forgasd ki a szavakat! – mordult rá Gábor.
– Nem forgatok ki semmit – felelte Anna, és a hangja most már különös, ijesztően tiszta nyugalommal csengett. – Egyszerűen végre megértettem. Nyolc év kellett hozzá, de most eljutott hozzám. Tudod, Gábor, miért vagyok hálás neked? Ezért a prémiumért. Jobban felnyitotta a szememet, mint bármilyen beszélgetés valaha is tudta volna.
Azzal megfordult, kiment az előszobába, és szélesre tárta a bejárati ajtót.
– Most pedig megkérem önöket, hogy menjenek el. Mindketten.
– Mi van? – Gábor döbbenten meredt rá. – Ez az én lakásom is!