Nem egy megfakult, kimerült, szürkébe kopott nő nézett vissza rá, hanem valaki, akiben még volt frissesség, tartás, sőt fiatalság is. Valaki, akiről kiderült, hogy az alakja egyáltalán nem ment tönkre, és a tekintetében még ott csillog valami élő, makacs fény.
Hazafelé Anna mindkét kezében szatyrokat cipelt, mégis olyan könnyűnek érezte magát, mintha semmi súly nem húzná. A lelkében nem maradt bűntudatnak helye. Egyetlen csepp sem. Ezt a pénzt ő kereste meg: a saját munkájával, a saját fáradtságával, az éjszakába nyúló jelentésekkel, azzal, hogy hónapokon át összeszorított foggal vitte tovább, amit más már rég letett volna. És nyolc év után először fordult elő, hogy arra költött belőle, aki mindvégig a sor legvégén állt: saját magára.
Ha sejtette volna, milyen vihar készül estére, talán tovább állt volna még egy kicsit az előszobában, mielőtt belép.
Gábor nem volt otthon. Az anyjához ment, hogy megjavítsa azt a bizonyos tetőt a hétvégi háznál. Anna nyugodtan kipakolta az új holmikat, vállfára akasztotta a kabátot, a csizmát pedig újra és újra szemügyre vette, mintha attól félne, eltűnik, ha nem nézi elég sokáig.
Ekkor csengettek.
Az ajtóban Mária állt, az anyósa: határozott megjelenésű asszony, bundában, szorosra préselt szájjal és olyan pillantással, amely egyszerre mért fel mindent, ami a lakásban volt. Anna meglepődött, mert Mária ritkán toppant be előzetes telefon nélkül, de félreállt, és beengedte.
– Jó napot, Mária. Jöjjön be. Főzzek teát?
– A tea várhat – mondta az asszony, és úgy vonult be a szobába, mintha a saját lakásában járna. Közben körbenézett, semmit sem hagyva észrevétlenül. – Fontos ügyben jöttem, Anna. Komoly dologról van szó.
– Történt valami?
Mária leült a fotelbe, megigazította magán a bundát, aztán olyan mosolyt villantott, amelyből Anna rögtön érezte: semmi jóra nem számíthat.
– Jó dolog történt – jelentette ki. – Találtam egy beutalót egy gyógyüdülőbe. Tudod, ilyen vizes kezelés, pihenés, orvosi felügyelet. Az orvos már rég mondja, hogy rám férne. Három hét lenne, nagyon jó hely. Hétszázhúszezer forint.
Anna lassan leereszkedett a vele szemben álló székre.
– És arra gondoltam – folytatta Mária, mintha a dolog már el is lenne döntve –, hogy Gábor említette, nagyobb prémiumra számítasz. Gondolom, már meg is kaptad. Hát akkor besegítesz nekem ebbe az üdülésbe. Mégiscsak család vagyunk. Én felneveltem Gábort, te pedig most, rendes meny módjára, megadod a tiszteletet az anyjának.
Anna nem szólt. Mária azonban nem várta meg a választ. Tekintete hirtelen megakadt a szék támláján lógó új kabáton. A szeme összeszűkült. Felállt, odalépett, és két ujja közé fogta az anyagot.
– Ez micsoda? Új kabát? – A hangja azonnal fagyosabb lett. Aztán meglátta a telefon dobozát is. – És ez? Telefont is vettél?
– Igen – felelte Anna csendesen. – Vettem. És megcsináltattam a fogaimat is. Régóta esedékes volt.
Mária kihúzta magát. Az arca foltokban kivörösödött.
– Várjunk csak. Akkor te már megkaptad azt a prémiumot?
– Meg.
– És az egészet… magadra költötted?! – Mária szinte levegő után kapkodott. – Ezekre a rongyokra? Meg fogorvosra? És a férjed anyja? Az én beutalóm?
– Mária – Anna igyekezett egyenletes hangon beszélni –, ez az én prémiumom volt. Én dolgoztam meg érte. Tizenegy hónapon át, hétvégék nélkül. Arra költöttem, amire már nagyon rég szükségem lett volna. Nyolc éve szinte egy fillért sem fordítottam magamra.
– Hogy merészelsz így beszélni?! – csattant fel az anyósa. – Én emberi módon jövök hozzád egy kéréssel, te meg itt azzal jössz, hogy „az én prémiumom”! Micsoda önzés! Azt hittem, tiszteled a családodat, de te… te inkább kabátkákra szórod el, ahelyett hogy segítenél a férjed anyján!
Anna arcába forróság szökött. Elárulta mindazt, amit minden erejével próbált visszatartani. De a hangját most sem emelte fel.
– Miért gondolja, hogy kötelességem odaadni önnek a pénzemet egy üdülésre? Miért kellene megint lemondanom magamról, csak azért, hogy ön három hetet tölthessen a gyógyvizes szállóban? Két éve nem jártam fogorvosnál. Két éve, Mária. Fájdalomcsillapítókon éltem, mert mindig akadt valami sürgősebb: egyszer ez, máskor az.
– Ugyan már, fogak! – legyintett Mária megvetően. – Ki lehetett volna bírni! Az anya fontosabb, mint a te fogaid! Ez a pénz családi pénz, közös pénz, te pedig egyszerűen zsebre vágtad!
– Közös? – Anna felállt. – Mióta számít közösnek az én saját prémiumom? Be kellett volna dobnom valami közös kalapba, hogy onnan ön kivehesse a gyógyüdülés árát?
– Hát persze hogy be kellett volna! – Mária felháborodásában még a bundát is lecsúsztatta a válláról. – Beléptél ebbe a családba, tehát minden közös! De benned aztán semmi lelkiismeret nincs! Gábor majd mindjárt megérkezik, és akkor megtanít rá, hogyan beszélj az anyjával!
És ebben a pillanatban Anna megértette, hogy a vita még csak most kezd igazán veszélyessé válni.