Nyolcszázezer forint.
Anna hosszú másodpercekig meredt a banki értesítésre, aztán újra meg újra elolvasta az összeget, mintha attól tartana, hogy a szeme tréfálja meg. Év végi jutalom volt — annak a projektnek az elismerése, amelyen tizenegy hónapon át dolgozott, szinte hétvége nélkül. A számok a megrepedt telefon kijelzőjén világítottak, a hajszálrepedés pedig éppen keresztben futott rajtuk, mintha kettévágta volna a nullákat.
A céges étkező egyik asztalánál ült, a kezében már régen kihűlt tea gőztelen csészéjével, és nem tudta, mit kezdjen ezzel az egésszel. Tizenöt éve dolgozott közgazdászként egy építőipari vállalatnál, kapott már prémiumot korábban is, de ekkora összeget egyszerre még soha. És az volt a legfurcsább, hogy nem az jutott először eszébe: „veszek magamnak valamit”. Hanem az a régi, belé nevelt, évek alatt reflexszé vált gondolat: félre kell tenni, ki tudja, mi jön. Gábornak télen esedékes az autóbiztosítás, Máriának beázik a hétvégi ház teteje, oda is kellene majd segíteni.
Amikor észrevette, merre kanyarodtak a gondolatai, hirtelen düh öntötte el. Nem másokra haragudott. Saját magára.
Mert amióta csak ebben a házasságban élt, Anna pénze valahogy mindig elfolyt valamerre. Csak éppen nem rá. Ment a családra, a férje rokonaira, az örökös „nekünk most fontosabb” kiadásokra. Nyolc éve volt férjnél, és ezalatt szinte semmit nem vett magának igazán. A csizmáját már a harmadik télen hordta, a talpa pedig régóta úgy nézett ki, mintha kegyelemért könyörögne. A fogairól pedig jobb volt nem is beszélni: a jobb oldalon már hónapok, talán évek óta sajgott valami, ő pedig fájdalomcsillapítókkal hallgattatta el, és mindig elhalasztotta a kezelést. Hol az anyós születésnapja jött közbe, hol Gábornak kellett új felszerelés a horgászathoz, hol a sógornő lakásfelújítására ment el a pénz.
Anna végül megitta a hideg teát. Aztán csendben döntést hozott.
Aznap este otthon egyetlen szót sem szólt a jutalomról. Még ő maga is meglepődött ezen. Régebben berohant volna, boldogan elújságolta volna, és azonnal elkezdődött volna a számolgatás: kinek mire van szüksége, hová kell adni, mit kell sürgősen kifizetni. Most azonban valami belülről azt súgta neki: hallgass. Ez most a tiéd.
Gábor a televízió előtt vacsorázott, a képernyőről egy pillanatra sem vette le a szemét.
– Mi van veled, ma nagyon csöndes vagy – morogta oda, hátra sem fordulva.
– Elfáradtam – felelte Anna röviden, majd kiment a konyhába mosogatni.
A mosogató fölé hajolva nézte, ahogy a víz lassan elviszi a habot, közben pedig egyre csak gondolkodott. Gábor építésvezetőként dolgozott, nem keresett rosszul, mégis valahogy észrevétlenül eltűnt a fizetése. Egyszer az autóra kellett, máskor a garázsra, megint máskor arra, hogy „a fiúkkal” beüljenek valahová. A bevásárlás, a rezsi, a háztartás, Mária gyógyszerei viszont mind Annára maradtak, az ő fizetéséből. És ezt senki sem tartotta különösnek. Úgy vették, mint a levegőt: természetesnek, magától értetődőnek.
Másnap szombat volt. Anna korán felkelt, felöltözött, és amíg a férje aludt, halkan kiosont a lakásból.
Első útja a fogászatra vezetett. Abba a magánrendelőbe, amely mellett két éve úgy ment el újra meg újra, hogy közben belesett az ablakon, aztán gyorsan elfordította a fejét. Az orvos megnézte a röntgenfelvételt, majd rosszallóan ingatta a fejét.
– Ezt bizony nagyon elhanyagolta. Itt bőven lesz munka. Miért várt vele ennyit?
– Hát… mindig úgy alakult – Anna nem fejezte be a mondatot. – Kezdjük el. Csináljanak meg mindent, amit kell.
Fél napot töltött a fogorvosi székben. Két nappal később újra ment, aztán megint. A jutalomnak majdnem a felét otthagyta a fogaira, mégsem bánta meg egyetlen pillanatra sem. Valahányszor kilépett a rendelőből, végighúzta a nyelvét a simára kezelt fogain, és valami egészen új érzés járta át: mintha apránként visszaszerezne magából valamit, amit régen elvettek tőle.
Ezután következett a telefon. Bement egy üzletbe, ahol az alig húszéves eladó egy pillantást vetett a repedezett készülékére, majd tapintatosan köhintett.
– Ez már legalább hatéves lehet, ugye?
– Hét – mosolyodott el Anna. – Kérek egy újat. Rendeset.
Megvette. Nem a legdrágábbat választotta, de jó készülék volt. Amikor a sima dobozt a kezében tartotta, kis híján bűnösnek érezte magát, annyira szokatlan volt, hogy végre saját magára költ.
Aztán jöttek a ruhák. Az a kabát, amelyet már ősszel kinézett, de akkor továbbment mellette. Egy valódi bőrcsizma, erős, kényelmes talppal. Néhány felső, farmer, fehérnemű. Anna sorra próbálta fel őket a fülkében, nézte magát a tükörben, és alig ismert rá a saját tükörképére. Olyan volt, mintha nem is ugyanaz az asszony állna vele szemben.