Egymás után villantak át rajta mindazok az apró részletek, amelyekből addig a jövőjüket rakosgatta össze magában: a menyasszonyi ruha, amelyet néhány napja még nevetgélve próbáltak elképzelni rajta; a félig tréfás, félig komoly viták arról, merre utazzanak majd nászútra; Gábor fogadkozásai, hogy mellette soha semmiben nem lesz hiánya, és úgy fog bánni vele, mintha kincs volna. Most azonban erre a gyengéd, fényesnek hitt képre ráúszott egy másik. Sokkal élesebb, sokkal nyersebb, és éppen ezért elviselhetetlenül valóságos.
Látta magát, ahogy egy hosszú munkanap után nem a saját otthonuk felé indul, nem oda, ahol pihenés, vacsora, beszélgetés és kettesben töltött este várná, hanem Gábor anyjának lakásába. Abba a nehéz levegőjű, gyógyszerszaggal átitatott, fülledt kis térbe, ahol minden tárgy a betegség és az öregség körül forog. Elképzelte, ahogy a kabátját le sem véve máris mosdót készít, ágyneműt igazít, gyógyszereket számol, majd fáradt kézzel pelenkát cserél.
Szinte érezte a derekában a húzódó fájdalmat, ahogy újra meg újra megemeli azt a kiszolgáltatott, törékeny testet. Látta a saját ujjait, amint gépiesen végzik a mozdulatokat, miközben a fejében csak egy kérdés zakatol: hol van közben a férfi, aki szerelmet, családot és közös életet ígért neki? A válasz is ott volt a képben. Gábor sehol. Ő otthon ülne a kényelmes lakásukban, talán éhesen nézné az órát, és teljes természetességgel várná, hogy az asszonya elvégezze, amit szerinte el kell végeznie.
Eszter szája sarka megrezdült, mintha mosolyogni próbálna, de abban a görbe, keserű vonásban nyoma sem volt derűnek. Inkább olyan volt, mint amikor egy húr túlfeszül, aztán halkan, fájdalmasan elpattan.
— Az én kötelességem? — kérdezte lassan, és a hangjából eltűnt minden puhaság. Valami hideg, kemény csengés költözött bele. — Vagyis te úgy gondolod, én azért leszek a feleséged, hogy az anyád mellett ingyen dolgozzak ápolónőként? Hogy fürdessem, etessem, tisztába tegyem, és ezt csináljam addig, amíg él? Ezt nevezed te boldog házasságnak? Ezt szánod nekem közös jövő címén?
Gábor arca megfeszült. A homloka összerándult, a tekintete elsötétült az ingerültségtől. Nyilván nem erre számított. Az ő fejében a helyzet sokkal egyszerűbb volt: kimond valamit, a nő pedig megérti, elfogadja, és alkalmazkodik. Nem vitatkozik, nem kér számon, nem nézi ilyen hidegen.
— Miért kell rögtön mindent kiforgatnod? — mordult fel. — Az anyámról beszélünk! Ő nevelt fel. Ő volt mellettem, amikor beteg voltam, ő nem aludt éjszakákon át…
— Ne az ő virrasztásaival takarózz előttem — vágta el Eszter élesen. — Most nem arról beszélek, hogy ő mit tett érted régen. Hanem arról, hogy az én életemmel mit akarsz kezdeni. A mi életünkkel. Vagy olyanról már szó sincs? Csak te vagy, meg az anyád, én pedig legyek valami csendes kis alkalmazott, aki még hálás is, amiért bekerülhet ebbe a rendszerbe?
Gábor ellökte magától a széket, megkerülte az asztalt, majd két tenyerével rátámaszkodott a lapjára. Úgy hajolt fölé, mintha pusztán a magasságával is bizonyítani akarná, kinek van igaza. Eszter túl jól ismerte ezt a testtartást. Ezt vette fel mindig, amikor fölénybe akart kerülni.
— Ezt hívják családnak — mondta nyomatékosan. — Meg tiszteletnek. Az idősebbek iránti tiszteletnek. Normális embereknél a feleség gondoskodik a férjéről, és ha kell, a férj szüleiről is. Ez nem valami különleges kérés, hanem alap. Apám is ellátta a saját anyját az utolsó napjáig, anyám segített neki benne, és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ebből ügyet csináljon. Te viszont… úgy látszik, egészen másból vagy összerakva. Neked csak az számít, hogy kényelmes legyen, meg hogy jól érezd magad.
Minden szava úgy fúródott belé, mint egy-egy vékony, mérgezett tüske. Pontosan ezt akarta: bűntudatot kelteni benne, önzőnek beállítani, elérni, hogy szégyellje magát, amiért nem hajt fejet. Csakhogy elkésett. Valami Eszterben már lezárult. A lelke köré lassan, rétegről rétegre kemény, hideg burok fagyott.
— Igen, Gábor, valóban másból vagyok összerakva — felelte csendesen, és nem kapta el a tekintetét. — Olyan világból jövök, ahol a házasság nem egy életfogytig tartó szolgálati szerződés, hanem két egyenrangú ember szövetsége. Én azt hittem, egy férfihoz készülök hozzámenni, akivel együtt építünk majd valamit. Most meg kiderül, hogy tulajdonképpen felvételi beszélgetésen ülök. Ápolói állásra. Fizetés nélkül.
— Fejezd már be ezt az ostobaságot! — csapott rá Gábor az asztalra. Nem teljes erőből, inkább csak azért, hogy a dühét látványossá tegye. — Csak ürügyeket gyártasz, mert nem akarod vállalni! Úgy beszélsz róla, mintha valami rettenetes teher lenne. Pedig nem az. Beugrasz hozzá egy-két órára, és kész.
— Egy-két órára? — Eszter felnevetett, de a nevetésében nem volt semmi könnyedség. — Naponta? Munka után? És hétvégén is, mert akkor nyilván még több időm van, igaz? Mondd, mikor élnénk mi ketten, Gábor? Mikor lennénk férj és feleség? Vagy így képzeled az estéinket: te otthon ülsz a kanapén a tévé előtt, én pedig telefonon beszámolok róla, hogy Ilona asszonynál minden rendben van-e, megetettem-e, megfürdettem-e, kicseréltem-e rajta mindent?
Gábor állkapcsa megfeszült. Látszott rajta, hogy keresi azt a mondatot, amellyel visszanyerheti az irányítást. A szemrehányás már nem működött, a tekintély sem, hát elővette a legolcsóbb fegyvert.
— Azt hittem, szeretsz engem — mondta végül, sértett, nyomott hangon.
Eszter lassan megrázta a fejét.
— Én is azt hittem — válaszolta halkan. — Csak ma megértettem valamit. Te nem szerelmet akarsz. Te kényelmet akarsz. Egy plusz szolgáltatást az életed mellé, amiért nem kell fizetned, és ami nem kérdez vissza. Nálad a szerelem azt jelenti, hogy én némán elfogadok mindent, amit kijelölsz nekem. Hát nem, kedvesem. Ez nem szerelem.