Ez már nem szerelem, hanem tiszta fogyasztói hozzáállás.
A kifejezés úgy találta el Gábort, mintha valaki nyílt tenyérrel csapott volna az arcába. Hirtelen hátrább húzódott az asztaltól, vonásai megkeményedtek, majd eltorzultak. Nem ehhez volt szokva. Nem ahhoz, hogy Eszter, az ő mindig csendes, alkalmazkodó Esztere ilyen hangon szóljon hozzá. És főleg nem ahhoz, hogy így nézzen rá: hűvösen, távolságtartón, szinte tárgyilagosan, mintha belül már mérlegre tette volna őt, és az ítélet lesújtó lenne.
Egyetlen röpke másodpercre bizonytalanság suhant át a tekintetén. Aztán ezt is elmosta a sértett önérzet újabb hulláma. Érezte, hogy ebben a vitában kicsúszik a kezéből az irányítás, és ezt képtelen volt elviselni.
Ekkor jutott eszébe az utolsó fegyvere. Az, amelyről biztosra vette, hogy nem mondhat csődöt.
Egyetlen szó nélkül nyúlt a zsebébe, és elővette a telefonját. Minden mozdulatát lassúra, hangsúlyosra vette, mintha színpadon állna, és a közönségnek is látnia kellene, milyen jelentős pillanat következik. Nem nézett Eszterre, mégis pontosan tudta, hogy a nő figyeli. Ez valami különös, beteges magabiztossággal töltötte el. Kikereste a névjegyek között az „Anya” feliratot, rábökött a hívásra, majd azonnal kihangosította a készüléket.
Ez volt a nagy dobása. A végső nyomásgyakorlás. Az utolsó próbálkozás, hogy ott érje el Esztert, ahol szerinte minden nő támadható: a lelkiismereténél, a részvéténél, annál a gyengeségnél, amit ő szeretett jóindulatnak álcázni.
— Halló, kisfiam? — szűrődött ki a telefonból Ilona vékony, reszketeg hangja. Erőtlenül csengett, mintha több réteg takaró alól érkezne. Egy beteg, magára maradt ember hangja volt.
Gábor diadalittas, gyors pillantást vetett Eszterre. A tekintete szinte kimondta helyette: tessék, most hallgasd. Most szégyelld el magad.
— Szia, anya. Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy — mondta, és a hangja egy szempillantás alatt átváltozott. Eltűnt belőle az előbbi keménység, a számonkérő hidegség; helyét puha, simogató, fiús aggodalom vette át. Olyan mesterkélt volt az egész, olyan átlátszóan hamis, hogy Eszter szinte fizikai undort érzett tőle.
— Jaj, Gáborkám… Hogy lennék… Fekszem. Ma valahogy nagyon szédülök. Vártam Esztert, azt mondta, beugrik hozzám. Akkor nem jön? Valami baj történt?
Ilona minden egyes szavába beleremegett az öregség, a kiszolgáltatottság és az elhagyatottságtól való félelem. Nem mondta ki nyíltan, hogy panaszkodik, mégis minden hangsúlya erről szólt. Mintha a csendes szemrehányás sokkal súlyosabb lett volna bármilyen nyílt vádnál.
— Nem, anya, nem megy — felelte Gábor, és szándékosan tartott egy rövid, sokatmondó szünetet. — Dolga van. Munka. Rengeteg munka. Fontos ügyek.
Ebbe az egyetlen szóba, hogy „munka”, annyi vádat préselt, mintha egy teljes vádbeszédet mondott volna el. Eszter a hűtő oldalának támaszkodva állt, mozdulatlanul. Nem szólt közbe. Még a levegőt is óvatosabban vette. Hallgatta őket, és közben pontosan érezte, ahogy benne végleg kihűl valami. Az utolsó maradék melegség is eltűnt az iránt az ember iránt, aki alig két lépésnyire állt tőle.
Gábor már nem egyszerűen vitatkozott vele. Nem érvelni próbált. Hideg fejjel, számító módon maga elé tolta a beteg anyját, mint valami faltörő kost, amellyel átütheti Eszter ellenállását. Ilona félelmét, magányát, gyengeségét eszközzé alakította, és ezzel támadt rá arra a nőre, akiről pár perce még azt állította, hogy szereti.
Ez már nem csupán önzés volt. Ez átlépett egy határt. Ez aljasság volt.
— Ettél ma rendesen? — folytatta Gábor a gondos fiú szerepét, olyan hangon, mintha Eszternek játszaná el az egész jelenetet. — Tudod, hogy enned kell, anya. Nem maradhatsz éhesen.
— Ugyan mit ennék itt egyedül… Nincs is étvágyam. Lehet, hogy megint a vérnyomásom vacakol. Bevettem a gyógyszeremet, most csak fekszem, és nézem a plafont. Jó, hogy legalább te felhívtál, kisfiam, különben már egészen rám ült volna ez a nagy szomorúság…
Gábor hagyta, hogy a mondat ott lebegjen a konyha levegőjében. Hagyta, hogy minden szó lecsöpögjön Eszter lelkiismeretére, vagy legalábbis azt remélte, hogy így történik. Ránézett, és már nem is igyekezett leplezni az elégedettségét. A szemeiben ott villant a fölényes kérdés: na, most mi lesz? Érzed már, milyen kegyetlen vagy?
Csakhogy rosszul számított.
Arra készült, hogy könnyeket lát majd. Bűntudatot. Zavart lesütött tekintetet, remegő szájat, megtört ellenállást. Ehelyett Eszter arca egészen megdermedt. Mintha finom, átlátszatlan jégpáncél borult volna rá. A szeme, amely korábban még élt, fájt, melegséget hordozott, most két sötét, áthatolhatatlan kristállyá vált.
Nem volt bennük harag. Nem volt bennük megbántottság sem. Semmi sem volt bennük.
Csak üresség.
Az a fajta üresség, amely ott marad, ahol egy órával korábban még szeretet lakott.
Eszter már nem Gábort nézte, hanem azt a torz lényeget, amely a férfi cselekedete mögül előbukkant. És abban a pillanatban végleg összeállt benne a kép. Nem Ilonáról szólt ez az egész. Nem az idős asszony állapotáról, nem a segítségről, nem a törődésről.
Gáborról szólt.
Arról a belül romlott, kényelmet követelő természetéről, amely minden embert használati tárgynak tekintett. Az anyját is. Esztert is. Mindenki csupán szerepet kapott az életében: valaki gondoskodjon, valaki engedjen, valaki hallgasson, valaki legyen kéznél. Minden ember csak eszköz volt ahhoz, hogy Gábor nyugalma, kényelme és önigazolása sértetlen maradjon.
— Jól van, anya, pihenj csak — zárta le végül a beszélgetést Gábor, mintha már el is rendezte volna a helyzetet. — Mi itt majd megbeszéljük. Beszélek vele. Minden rendben lesz.
Letette a telefont az asztalra, és az arcán elégedett, magabiztos kifejezés ült. Meg volt győződve róla, hogy a parti véget ért, és ő győzött. Azt várta, hogy Eszter megtörik, odalép hozzá, átöleli, és csendben megadja magát.