— Mégis miért lenne az én feladatom, hogy esténként az anyádhoz rohangáljak, megfürdessem, és pelenkát cseréljek rajta? Keress mellé egy ápolót, mert én ezt nem bírom tovább.
— Ma miért nem mentél el anyámhoz?
Gábor hangja szárazon, élesen csapódott Eszter hátának, minden gyengédség nélkül. A nő éppen az előszobában állt, és a cipőjét próbálta lerúgni magáról; megkönnyebbülten húzta le a szoros, irodába való magassarkút a sajgó lábáról. Egész nap ezt az egyetlen pillanatot várta: hogy végre hazaérjen, átvehessen egy kényelmes pólót, és kinyújtózhasson a kanapén. A mikróban melegedő lasagne illata már szétterült a kicsi lakásban, valami szerény, de nagyon is megérdemelt nyugalom ígéretével. Gábor kérdése azonban egyetlen másodperc alatt összetörte ezt a törékeny békét.
Eszter nem nézett hátra.
— Dolgoztam, Gábor. Elfelejtettem szólni, negyedéves beszámoló volt, és a végéig bent kellett maradnom — mondta, miközben minden erejével azon volt, hogy a hangja nyugodtnak tűnjön, ne pedig olyannak, amilyen valójában volt: kimerültnek.
A férfi nem mozdult. Ott állt továbbra is a bejáratnál, szélesen, nehézkesen, elégedetlenségtől merev testtel. A kabátja nyitva volt, de le sem vette, mintha csak azért ugrott volna be, hogy számon kérje, aztán már menjen is tovább. Újabban ez lett a szokása: nem köszönt, nem érdeklődött, hanem azonnal váddal indított, még mielőtt Eszter egyáltalán levegőt vehetett volna.
— Dolgoztál. Más is dolgozik. Ő meg közben egyedül ül otthon, és vár. Arra számított, hogy bemész hozzá. Megbeszéltük, hogy munka után minden este ránézel.
Nem kérdezte, mi történt. Már ítéletet mondott. A szavaiban ott volt a kész következtetés: Eszter hibázott, Eszter mulasztott, Eszter tartozik magyarázattal. A nő végül felegyenesedett, és szembefordult vele. Gábor arcán megint az a fajta „jogos felháborodás” ült, amelyet egyre gyakrabban látott rajta. Úgy nézett rá, mint egy ügyész a vádlottjára, akinek bűnössége eleve nem lehet kérdés.
— Délben felhívtam, és megmondtam neki, hogy ma nem jutok el hozzá. Azt mondta, nincs semmi baj — felelte Eszter, és közben elindult a konyha felé, szinte ösztönösen hátrálva ki a támadás útjából. — Reggel ott volt nála a gondozónő, bevásárolt neki. Nem maradt teljesen egyedül.
— Ugyan mit mondott volna neked? — Gábor utána ment, hangja egyre keményebbé vált. — Azt, hogy rosszul érzi magát, és még a vécéig sem bír kimenni? Ő nem fog panaszkodni, mert büszke asszony. Ezt neked kérés nélkül is fel kellene fognod! Neked, mint a jövendő feleségemnek, mint annak, aki majd a házat viszi, előre kellene gondolkodnod az ilyen helyzetekben!
Megállt a konyha közepén, és mintha hirtelen az egész helyiséget elfoglalta volna. A mikró sípolni kezdett, jelezve, hogy az étel elkészült, de egyikük sem törődött vele. Eszter Gáborra nézett, és érezte, ahogy a csontjaiba ivódott fáradtság lassan átalakul valami egészen mássá. Hűvös, tiszta, józan ingerültséggé.
— Gábor, én nem látok bele mások fejébe. Egy ember vagyok, aki ma tíz órán át dolgozott, szinte megállás nélkül. Nem tudok egyszerre két helyen lenni.
— Ez nem indok, hanem mentegetőzés — vágta rá a férfi. A tekintetében kemény, acélos fény villant. — Anyám ellátása a te feladatod. Egyenes kötelességed, mint a leendő feleségemnek. Ezt meg kell értened, és el kell fogadnod. Így van, és kész.
Olyan megingathatatlan bizonyossággal mondta ki, mintha valami általa összeállított családi törvénykönyvből idézett volna. A „kötelesség” szó ott maradt közöttük a konyha levegőjében, nehézen és idegenen, kiszorítva az étel meleg illatát és a hazatérés maradék meghittségét is. Hideg, hivatalos szó volt, akár egy pecsét egy olyan iraton, amelyet az ember figyelmetlenül ír alá, és csak később érti meg, mit vállalt vele.
Eszter mozdulatlanná dermedt. Már nem hallotta a hűtő halk zümmögését, sem az utcáról beszűrődő autók tompa zaját. Csak a vőlegénye arcát látta maga előtt — annak a férfinak az arcát, akihez két hónap múlva hozzá akart menni. És abban az arcban most nem talált szeretetet. Nem látott benne figyelmet, együttérzést, társat. Csak egy ellenőrt látott, aki azért érkezett, hogy számon kérje rajta, megfelelően teljesíti-e a rábízott munkát. Ebben a másodpercben a napi kimerültség mintha elpárolgott volna belőle, helyére pedig jeges, éles éberség költözött.
— Kötelesség? — kérdezte vissza.
Nagyon halkan mondta. Szinte hangsúly nélkül. Mégis hangosabban csengett a konyhában, mint bármilyen kiabálás. Egyenesen Gábor szemébe nézett, és a pillantásában már ott volt annak az embernek a felismerése, aki egy jól ismert képen hirtelen észrevesz egy torz, addig rejtve maradt részletet, amely egy csapásra megváltoztatja az egész kép értelmét.
— Igen. Mit hittél?
Gábor elégedetten biccentett, mintha Eszter a világ legbutább kérdését tette volna fel, ő pedig végre helyretette volna benne a dolgokat. Ez a bólintás, ez a nyugodt, fölényesen biztos hang volt az, ami Eszterben végleg elindított valamit. Nem hisztériát. Nem könnyeket. Hanem valami sokkal hidegebbet, sokkal véglegesebbet. Hirtelen az egész helyzetet tisztán látta: rózsaszín köd, szép ígéretek és a közös jövőbe vetett illúziók nélkül.