– Kompromisszumokról igen – felelte Katalin halkan, de határozottan. – Csakhogy ez már nem az. Amit Péter művelt veled, az nem egyezség, hanem megalázás. Érted a különbséget?
Anna lassan bólintott. Értette. Sőt, ekkorra már nemcsak értette, hanem belül meg is hozta a döntést, amelyet korábban még kimondani sem mert.
– Beadom a válókeresetet – mondta csendesen, mégis olyan nyugalommal, amelyben nem volt többé bizonytalanság.
Katalin átnyúlt az asztal fölött, megfogta a kezét, és erősen megszorította.
– Melletted leszek. Bármi történik.
Anna halványan elmosolyodott. Hosszú idő óta először érezte úgy, hogy a mosolya nem kényszerből születik.
Egy hét sem telt el, amikor időpontot kért egy ügyvédhez. A férfi figyelmesen végighallgatta, néhány célzott kérdést tett fel, majd bólintott.
– A lakás az ön különvagyona, közösen szerzett jelentősebb vagyon nincs, gyermekük sincs. Ebben az esetben az eljárás viszonylag gyorsan lezajlik. Nyújtsa be a kérelmet, a szükséges iratokat előkészítem.
Anna aláírta a papírokat, kifizette az előleget, és amikor kilépett az irodából, olyan érzése támadt, mintha egy nehéz követ tettek volna le a mellkasáról. Már csak egyetlen dolog maradt hátra: elmondani Péternek.
Aznap este, amikor a férje hazaért a munkából, Anna az előszobában várta. Péter meglepetten vonta fel a szemöldökét, mert nem volt szokás, hogy Anna az ajtóban fogadja.
– Beszélnünk kell – szólalt meg Anna egyenletes hangon.
– Miről? – kérdezte Péter, miközben levette a kabátját, és beljebb ment a konyhába.
Anna követte, megállt az ajtóban, és egy pillanatig nézte őt. Aztán kimondta:
– Beadtam a válókeresetet.
Péter mozdulata félbeszakadt. Lassan fordult vissza felé. Először értetlenség suhant át az arcán, aztán egy hitetlenkedő félmosoly.
– Ezt most komolyan mondod? Viccelsz, ugye?
– Nem. Az ügyvéd már dolgozik az iratokon. Körülbelül egy hónapon belül kitűzik a tárgyalást.
A gúnyos mosoly eltűnt Péter arcáról. Közelebb lépett, mintha Anna tekintetéből akarná kiolvasni, valóban igaz-e, amit hallott.
– Anna, ez nem lehet komoly. Miért? Egy számla miatt?
– Nem a számla miatt – felelte Anna. – Hanem azért, mert úgy bántál velem, mintha a tulajdonod lennék. Mintha jogod volna eldönteni, mire költhetek, hová férhetek hozzá, mit tehetek. Azért, mert ellenőriztél, megaláztál, helyettem akartál dönteni. Elfáradtam ebben.
Péter hátralépett. A magabiztossága megingott, és a zavartságát gyorsan mentegetőzéssel próbálta elfedni.
– Anna, én nem akartalak megbántani. Csak… tudod, a pénz fontos dolog. Azt akartam, hogy rend legyen.
– Rend? – ismételte Anna halkan. – A rend az, amikor két ember együtt dönt. Nem az, amikor az egyik elzárja a másikat a saját pénzétől, aztán közli vele, hogy oldja meg valahogy.
– Visszaadom a hozzáférést! Most azonnal! – kapott Péter a telefonja után.
– Már nincs rá szükség – mondta Anna. – Elkéstél.
– Anna, várj! Beszéljük meg!
Ő azonban nem maradt tovább. Megfordult, bement a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Péter a konyha közepén maradt, kezében a telefonjával. Képtelen volt elhinni, hogy Anna tényleg idáig jutott. Azt hitte, elég erősen szorította sarokba ahhoz, hogy a felesége beletörődjön, és tovább éljen az ő szabályai szerint. Tévedett.
A következő napok fojtott csendben teltek. Péter újra és újra próbált szóba elegyedni vele. Hol magyarázkodott, hol ígérgetett, máskor azt bizonygatta, hogy minden másképp lesz. Anna meghallgatta, de nem válaszolt. A döntés már nem volt vita tárgya.
Amikor elérkezett az idő, hogy Péter összepakoljon, tanácstalanul járkált a lakásban. Hol a ruháit gyömöszölte táskákba, hol a fiókokból szedte elő az iratait. Anna félrehúzódva állt, és némán figyelte. Nem akadályozta, de nem is segített neki. Csak arra várt, hogy végezzen.
– És hová menjek? – kérdezte Péter, miközben behúzta az utolsó táska cipzárját.
– Ez már nem az én gondom – válaszolta Anna nyugodtan. – A lakás az enyém. A házasság előtt is az volt, és a válás után is az marad. Mehetsz a szüleidhez, bérelhetsz valamit, ahogy jónak látod. Ezt most neked kell eldöntened.
Péter összeszorította az állkapcsát, de nem kezdett vitatkozni. Tudta, hogy ebben Anna áll nyerésre, és nincs mibe kapaszkodnia. Felvette a táskákat, és az ajtó felé indult. Anna ekkor csendben kinyújtotta a kezét.
– A kulcsokat.
Péter a zsebébe nyúlt, elővette a kulcscsomót, és a tenyerébe tette. Egyetlen másodpercre találkozott a tekintetük. Anna zavart, sértettséget és értetlenséget látott a szemében. Szánalmat azonban nem érzett.
Az ajtó becsukódott mögötte. Anna még egy darabig az előszobában állt, markában a kulcsokkal. A lakást csend borította be, de ez most másféle csend volt. Nem feszültséggel teli, nem fenyegető, nem olyan, amelyben minden szóra vigyázni kellett. Hónapok óta először valódi nyugalom költözött az otthonába.
A bírósági tárgyalás gyorsan lezajlott. Péter komor arccal jelent meg, végig hallgatagon ült, a bíró kérdéseire röviden, szinte kelletlenül felelt. Nem tiltakozott. Közös vagyon nem volt: a lakás Annáé maradt, az autó Péter nevén szerepelt. Nem akadt semmi, amin osztozkodni kellett volna. A házasságot még aznap felbontották.
Amikor Anna kilépett a bíróság épületéből, elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. Megnézte az egyenlegét. A fizetése előző nap érkezett meg, és teljes egészében ott volt a számláján. Senki nem vett le belőle, senki nem utalta át, senki nem költötte el a tudta nélkül. Minden forint valóban az övé volt.
A szája sarkában apró mosoly jelent meg. Alig észrevehető volt, mégis őszinte. Anna eltette a telefont, felhajtotta a kabátja gallérját, és elindult az őszi utcán. Előtte ott állt az élete: a sajátja. Ellenőrzés nélkül, megaláztatás nélkül, magyarázkodás nélkül minden döntése miatt.