Abban azonban teljes bizonyossággal hitt, hogy a régi engedelmességhez többé nem tér vissza. Gondolja csak Péter, hogy győzött. Higgye nyugodtan, hogy neki van igaza. Anna már tudta: ez a játszma korántsem ért véget.
Másnap reggel a szokásosnál jóval korábban ébredt. Péter még mélyen aludt, amikor Anna hangtalanul felöltözött, összeszedte a táskáját, és kilépett a lakásból. Odakint csípős, friss őszi levegő fogadta; mintha a hideg is segített volna kitisztítani a fejét. Határozott léptekkel indult a legközelebbi bankfiók felé, amely kilenckor nyitott. Az éjszaka alatt megérett benne a döntés, és reggelre már nem maradt benne sem habozás, sem félelem.
A bankban alig voltak ügyfelek. Az ügyintéző türelmesen végighallgatta, mire van szüksége, majd bólintott: saját névre szóló számlát nyitni nem bonyolult, fél óra alatt elintézhető. Anna kitöltötte a szükséges nyomtatványokat, aláírta a szerződést, és átvette az új bankkártyáját. Mostantól volt egy számlája, amelyhez Péternek semmi köze nem volt.
Innen egyenesen a munkahelyére ment, pontosabban a stúdió könyvelésére. Megkérte, hogy a fizetését a jövőben másik számlaszámra utalják. A könyvelő, egy kedves arcú, idősebb asszony, néhány pillanatig figyelmesen nézte.
– Minden rendben van, Annácska?
Anna bólintott, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára.
– Igen, persze. Csak úgy döntöttem, külön számlát nyitok magamnak.
A könyvelő nem faggatta tovább. Átvette a kérelmet, feljegyezte az új adatokat, és megígérte, hogy a következő fizetés már oda érkezik. Anna megköszönte, majd amikor kilépett az utcára, olyan érzése támadt, mintha egy súlyos zsákot tett volna le végre a válláról.
A munkahelyére ugyan késve ért be, de senki sem csinált belőle ügyet. A nap feladatokkal telt, egyik teendő követte a másikat, és Anna időnként már majdnem el is felejtette, mi történt előző este. Majdnem. Hazafelé menet azonban ismét eszébe jutott Péter hangja, az a közönyös, hideg tónus, amellyel közölte, hogy megváltoztatta a jelszót. Valami megfeszült benne, de ez már nem ugyanaz a fájdalom volt, mint korábban. Inkább kemény, jeges elszántság.
Péter a megszokott módon fogadta. A kanapén ült, a telefonját nyomkodta, és még a fejét sem emelte fel, amikor Anna belépett. Az asszony szó nélkül kiment a konyhába, megmelegítette a vacsorát, majd csendben evett. Fél óra múlva Péter is megjelent, elvett egy tányért, és visszavonult vele a nappaliba. Egyikük sem kezdeményezett beszélgetést. A hallgatás nehéz volt, nyomasztó, de sajnos már ismerős.
Eltelt egy hét. Anna úgy élt, mintha a saját lakásán belül is egy külön világba költözött volna. Reggel munkába ment, este hazatért, elvégezte a maga dolgait, és nem kereste Péter tekintetét. Péter továbbra is úgy tett, mintha a felesége nem is létezne igazán, mintha minden pontosan úgy alakulna, ahogy ő eltervezte. Csakhogy lassan feltűntek neki bizonyos apróságok.
A rezsiszámlák, amelyeket korábban Anna intézett, egyszer csak nem jelentek meg a közös számlán. Péter megnyitotta a banki alkalmazást, átnézte a tranzakciókat, de nem talált semmit. Összeráncolta a homlokát, ám nem kérdezett rá. Később a hűtő tartalma kezdett furcsának tűnni neki. Már nem azok az ételek és drágább termékek sorakoztak benne, amelyeket megszokott. Anna abbahagyta a kényelmi vásárlásokat, amelyekre Péter olyan természetesen számított. Csak egyszerű, hétköznapi alapanyagok voltak otthon, nagyjából egy napra elegendő mennyiségben.
Néhány hét után Péter türelme elfogyott. Egy este, amikor Anna a konyhaasztalnál ült a laptopjával, belépett, és összefont karral megállt előtte.
– Szóval most már külön számlád van? – kérdezte félmosollyal. Gúnyosnak szánta, de inkább erőltetettnek hatott.
Anna felnézett rá, és nyugodtan állta a tekintetét.
– Igen. Külön.
– És szerinted ez okos lépés?
– Szerintem igazságos. Te mondtad, hogy boldoguljak a saját kis pénzemből. Hát most pontosan ezt teszem.
Péter arca megkeményedett. Arra számított, hogy Anna zavarba jön, mentegetőzni kezd, talán megijed. Ehelyett egy olyan nő ült előtte, akinek a szemében már nyoma sem volt a korábbi bizonytalanságnak. Csak higgadt, csendes szilárdság maradt.
– Anna, ne viselkedj ostobán. Család vagyunk. A pénznek közösnek kell lennie.
– Annak kellett volna lennie – javította ki Anna nyugodtan. – Egészen addig, amíg el nem döntötted, hogy egyedül te irányítod az egészet. Mostantól mindenki a maga részéért felel.
Péter kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de nem talált megfelelő szavakat. Anna lehajtotta a laptop fedelét, felállt, és elment mellette a hálószoba felé. Péter a konyha közepén maradt, tanácstalanul, mintha hirtelen nem értené, milyen szabályok szerint működik tovább az életük.
Attól az estétől kezdve furcsa, feszült levegő telepedett a lakásra. Alig beszéltek egymással. Anna korábban kelt, elment dolgozni, este hazajött, és közben egyre erősebben érezte, hogy végre jó irányba mozdult. Péter látszólag ugyanúgy élte tovább a napjait, de az arcán mind gyakrabban jelent meg értetlenség. A kezéből lassan kicsúszott az irányítás, és nem tudta, hogyan szerezhetné vissza.
Anna néhány nappal később találkozott Katalinnal egy kávézóban. Elmesélte neki az egészet, a barátnője pedig komoran hallgatta végig, majd megrázta a fejét.
– Anna, te ezt olyan sokáig tűrted. Mondd, miért van még szükséged erre az egészre?
– Nem tudom – vallotta be Anna őszintén. – Azt hittem, így kell lennie. Azt gondoltam, a család kompromisszumokról szól.