Anna egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy ugyanazt a kérdést forgatja magában: mi történik valójában? Miért váltott ki Péterből ekkora ellenállást pusztán az, hogy ő szeretett volna egy kis mellékkeresethez jutni? Hiszen a plusz pénz nem ellene szólt volna, hanem kettőjükért, a közös háztartásért.
Válasz azonban nem érkezett, akárhányszor próbálta végiggondolni. Péter továbbra is úgy viselkedett, mintha Anna valami megbocsáthatatlan bűnt követett volna el. Lassan, napról napra tisztábban kirajzolódott előtte, hogy nem is a munkáról van szó. Hanem a hatalomról. Arról, hogy Péter hozzászokott: ő szabja meg a feltételeket, ő dönti el, mire mennyi jut, mi számít fontosnak, és Anna mivel foglalkozhat. Azzal, hogy Anna önálló döntést mert hozni, megbillentette ezt a régi, kényelmes rendet.
Egy októberi este Anna leült a számítógép elé, hogy befizesse a közüzemi számlákat. Megnyitotta a banki felületet, beírta a jelszót, majd várt. A képernyőn azonban hibaüzenet jelent meg: a belépés sikertelen. Összeráncolta a homlokát, ellenőrizte, nem ragadt-e be valamelyik billentyű, aztán újra beírta, ezúttal lassan, figyelmesen, betűről betűre. Ugyanaz történt.
Valami hideg nyugtalanság kúszott fel a mellkasába. Elővette a telefonját, megnyitotta a mobilbankot, és ott is megpróbált belépni. Felhasználónév, jelszó — elutasítva. Megpróbálta SMS-ben visszaállítani a hozzáférést, de a kód nem érkezett meg. Ekkor már nem tudta tovább hitegetni magát: valaki megváltoztatta a belépési adatokat.
Péter a nappaliban ült, és valamilyen sorozatot nézett. Anna odament hozzá, megállt a kanapé mellett, karját összefonta a mellkasa előtt.
— Péter, nem tudok belépni a banki alkalmazásba. Nem fogadja el a jelszót.
A férje még csak felé sem fordult. Tovább bámulta a képernyőt.
— És?
— Hogyhogy és? Be kell fizetnem a számlákat. Tudsz erről valamit?
Péter lassan elfordította a fejét, és olyan arccal nézett rá, mintha az egész beszélgetés mérhetetlenül untatná.
— Tudok. Én változtattam meg.
Anna mozdulatlanná dermedt. Néhány pillanatig fel sem fogta, mit hallott.
— Te változtattad meg? Miért?
— Mert ha már úgyis filléreket keresel — mondta Péter teljes nyugalommal, mintha csak azt közölné, hogy esni fog az eső —, akkor boldogulj abból. Innentől én kezelem a kiadásokat.
Anna némán állt előtte, és csak nézte. Belül valami lassan összeszorult benne, aztán jéghideggé vált. Nem kiabált, nem sírt, nem csapott jelenetet. Csak egy éles, dermesztő felismerés hasított belé: Péter kizárta őt a közös számlájukból. Egyszerűen megtette. Megbeszélés nélkül, előzetes szó nélkül, mintha ehhez minden joga meglenne.
— Ezt most komolyan mondod? — préselte ki magából végül.
— Teljesen komolyan — bólintott Péter, majd visszafordult a tévé felé. — Te akartál független lenni. Akkor élj is függetlenül. A saját pénzedből.
Anna megfordult, és kiment a konyhába. A keze reszketett, a levegőt is kapkodva vette. Leült egy székre, és a fejét a tenyerébe temette. Egyetlen gondolat lüktetett benne újra meg újra: hogy merte ezt megtenni? Hogyan képes valaki így bánni azzal az emberrel, akivel egy fedél alatt él?
Az első ösztöne az volt, hogy visszarohan a nappaliba, és mindent rázúdít. Kiabálni akart, magyarázatot követelni, azonnal visszakapni a hozzáférést. De még időben megállította magát. A veszekedés nem oldana meg semmit. Péter nem olyan ember volt, aki az indulatok hatására belátta volna, hogy hibázott. Épp ellenkezőleg: elkezdene védekezni, kiforgatná a történteket, és végül Annát tenné meg hálátlannak, felelőtlennek, hibásnak.
Felállt, és az ablakhoz lépett. Odakint apró, makacs eső permetezett, a lámpák fénye elmosódott foltokban csillogott a nedves aszfalton. A város ment tovább a maga útján; autók haladtak, emberek siettek valahová, fények úsztak a sötétben. Anna arra gondolt, hogy odakint biztosan vannak nők, akik ezt nem tűrnék el. Akik nem engednék, hogy valaki lassan, módszeresen megfossza őket a döntés jogától, és puszta végrehajtóvá tegye őket a saját életükben.
Elővette a telefonját, és megnyitotta a névjegyzéket. Megkereste Katalin számát. Hónapok óta nem találkoztak. Péter sosem szerette ezt a barátságot, mindig azt mondogatta, hogy Katalin rossz hatással van Annára. Anna most mégis üzenetet írt neki. Röviden csak annyit: szeretne másnap találkozni, mert beszélnie kell valakivel.
A válasz szinte azonnal megérkezett. Katalin igent mondott, és javasolt egy kávézót a metró közelében. Anna lassan kifújta a levegőt. Legalább lesz valaki, akinek elmondhatja. Valaki, aki kívülről látja az egészet, és nem Péter hangján fog megszólalni.
Az este hátralévő része súlyos csendben telt. Péter a nappaliban maradt a tévé előtt, Anna pedig a hálószobában ült az ágy szélén, és a telefonja képernyőjét görgette, anélkül hogy bármit is felfogott volna abból, amit lát. A gondolatai egyetlen kérdés körül keringtek: hogyan tovább? Nyelje le ezt is? Fogadja el az új szabályokat, amelyek szerint Péter egyedül rendelkezik a pénz felett? Vagy találjon módot arra, hogy szembeszálljon vele?
Amikor Péter végül lefeküdt, Anna még sokáig a konyhában maradt. A sötét ablakot nézte, amelyben halványan visszatükröződött az arca. Odabent lassan, de megállíthatatlanul erősödött benne az elhatározás. Mintha valami kattant volna benne, tisztán és véglegesen, akár egy becsapódó ajtó hangja. Így nem mehet tovább. Péter átlépett egy határt, és most már neki is lépnie kell.
Anna még nem tudta pontosan, milyen lépés következik.