Az őszi eső apró, kitartó koppanásokkal verte a harmadik emeleti lakás ablakait. Anna a tűzhely mellett állt, lassan kevergette a levest, közben pedig fél füllel hallgatta, ahogy Péter a szomszéd szobában telefonon beszél az egyik kollégájával. A férje hangja magabiztosan csengett, néha még könnyed vidámság is bujkált benne — egészen másként szólt, mint ahogy otthon mostanában, az utóbbi hónapokban szokott.
A lakás Annára a szüleitől maradt. Nem volt nagy: egy kétszobás otthon egy csendes környéken, olyan felújítással, amelyet még az apja végzett el saját kezűleg. Amikor Péter az esküvő után ideköltözött, a lakás már belakott, meleg és otthonos volt. Anna pontosan emlékezett rá, milyen elragadtatással járta körbe akkor a férje a szobákat. Dicsérte a bútorok elrendezését, a praktikus alaprajzot, a környék nyugalmát, és újra meg újra azt mondogatta, milyen szerencsések.
Idővel azonban a hangnem megváltozott. Péter egyre gyakrabban kezdte számolgatni, ki mennyit tesz bele a közös kasszába, kinek a fizetéséből megy el több élelmiszerre, ki állja a rezsit. Anna eleinte nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Úgy gondolta, a család nem könyvelőiroda, ahol mindent fillérre pontosan vezetni kell. Csakhogy a pénzről szóló megjegyzések lassan mindennapossá váltak.
— Én viszem a hátamon az egész háztartást — jelentette ki egyszer Péter egy este, amikor Anna felvetette, hogy hétvégén elmehetnének valahová a városon kívülre. — Te persze dolgozol, ezt nem vitatom, de legyünk őszinték: mennyit számít valójában a fizetésed?
Anna összeszorította a száját, és inkább nem válaszolt. Nem volt kedve vitába bonyolódni. Egy kisebb dizájnstúdióban dolgozott asszisztensként, és valóban nem keresett sokat. Péter értékesítési menedzser volt, jóval magasabb jövedelemmel, és ez szemmel láthatóan valamiféle fölényérzetet adott neki.
A lakásban lassanként különös, nyomasztó légkör telepedett meg. Péter szívesen hangoztatta, hogy az ő fizetése nélkül egy hónapig sem bírnák. Anna ilyenkor többnyire hallgatott, igyekezett nem felvenni a kesztyűt. A veszekedések kimerítették, és egyre nehezebbnek érezte, hogy bármit is bebizonyítson a férjének. Péter mindig talált magának érveket, és mindig rendíthetetlenül hitte, hogy neki van igaza.
Így telt el néhány év: munka, otthon, ritka találkozások a barátnőkkel, amelyeket Péter módszeresen igyekezett megrövidíteni. Finom célzásokkal adta Anna tudtára, hogy szerinte jobb volna, ha inkább otthon maradna, és a háztartással foglalkozna. Egy nap Anna az interneten böngészte az álláshirdetéseket, amikor megakadt a szeme egy alkalmi munkán. Rendezvények szervezéséhez kerestek segítőt; rugalmas időbeosztással, heti néhány órában, teljesítmény szerinti fizetéssel.
Anna elgondolkodott. Nem kizárólag a pénz miatt, bár a pluszbevétel sosem jött volna rosszul. Inkább arra vágyott, hogy legyen valami, ami csak az övé. Szeretett volna félretenni egy tengerparti utazásra, venni magának egy új kabátot anélkül, hogy előtte engedélyt kellene kérnie a férjétől. Hiányzott neki az a régi szabadságérzet, amely valaha természetes része volt az életének.
Aznap este, amikor Péter hazaért a munkából, Anna óvatosan hozta szóba a dolgot.
— Arra gondoltam — kezdte halkan —, hogy talán vállalhatnék valami kisebb mellékállást. Hetente csak pár alkalom lenne, semmi bonyolult. Ünnepségek, rendezvények szervezésében kellene segíteni.
Péter felpillantott a telefonjából, és összehúzta a szemöldökét.
— Minek?
— Hát… a pluszpénz sosem árt. És érdekelne is, jó lenne kipróbálni valami újat.
A férje hátradőlt a kanapén, karba fonta a kezét.
— Anna, neked már van munkád. Minek még egy? Itthon talán nincs elég teendő, vagy elfelejtetted?
— Mindennel végzek — felelte Anna, igyekezve nyugodt maradni. — Rend van, vacsora is van. Ez a pár óra nem borítana fel semmit.
Péter úgy ingatta a fejét, mintha egy gyereknek próbálna elmagyarázni valami magától értetődőt.
— Figyelj ide. Egy feleségnek az otthonával kell törődnie, nem mindenféle mellékállások után rohangálnia. Így is alig foglalkozol a háztartással. Egész nap dolgozol, most pedig még plusz terhet akarsz magadra venni. Nem, ez ostobaság.
Anna már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de végül meggondolta magát. Péter arcán megjelent az a jól ismert kifejezés, amelyből pontosan tudta: a beszélgetésnek vége. Ilyenkor hiába próbált volna érvelni, semmi értelme nem volt. Bólintott, elfordult, és kiment a konyhába. Belül élesen beléhasított a sértettség, de a hallgatás régi beidegződése erősebbnek bizonyult.
Attól az estétől kezdve Péter viselkedése megváltozott. Hűvösebb lett, távolságtartóbb. Nem mesélt többé a munkahelyéről, nem beszéltek a hétvégi tervekről, és Anna bármilyen kérdésére csak rövid, száraz válaszokat adott. Úgy tett, mintha a felesége átlépett volna egy láthatatlan határt, és most meg kellene tanulnia, hol a helye.
Anna próbált ugyanúgy viselkedni, mint korábban, de az otthonuk levegője napról napra nehezebbé vált. Péter képes volt egész este a telefonjába mélyedve ülni anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Ha Anna mégis megkérdezett valamit, a férje ingerülten felelt, mintha már maga a kérdés ténye is bosszantaná.
Eltelt egy hét, aztán még egy, a feszültség pedig napról napra sűrűbbé vált.