— Anna, úgy döntöttem, adok még egy esélyt a családunknak — jelentette ki Martin a lakásom küszöbén, olyan ünnepélyes arccal, mintha legalábbis ő hozta volna le nekem az isteni tüzet az Olimposzról.
Az egyik kezében egy szomorúan himbálózó, leárazott tortát szorongatott, a másikban pedig egy degeszre tömött sporttáska lógott. Öt év telt el azóta, hogy utoljára láttam. Ezalatt kissé megkopaszodott, tekintélyes pocakot növesztett, de a nézése semmit sem változott: ugyanaz a magabiztos, leereszkedő pillantás volt, amelyet azok az emberek szoktak viselni, akik életük urának képzelik magukat, és kegyként állnak szóba a „személyzettel”.
— Martin? — kérdeztem higgadtan, miközben nekidőltem az ajtófélfának. Eszem ágában sem volt félreállni, hogy ez a jelenség beáramolhasson az előszobámba. — Miféle esélyről beszélsz? Szerintem eltévesztetted az emeletet. A mi esélyeink azon a napon fogytak el végleg, amikor elmentél a húszéves múzsádhoz, magaddal vitted a laptopomat, nekem meg itt hagytál két hitelt a zseniális üzleti ötleteid után. Húsz évig szoktad, hogy melletted vagyok. Aztán egyszer csak túl nehéz lettem neked. Most pedig nyilván megtetszett a kanapém.
A konyha felől komótosan előbukkant Júlia, a lakótársam, aki egyben a fő kóstolója és leglelkesebb bírálója volt minden konyhai kísérletemnek. A kezében azt a tejszínes-mézes kávét tartotta pirított fenyőmaggal, amelyet alig öt perce készítettem neki.
— Anna, ő az a meg nem értett lángelme, aki más nők szoknyája mellett kereste az ihletet? — érdeklődött fennhangon Júlia, szemmel látható élvezettel kortyolva bele a kávéjába, majd úgy helyezkedett el a folyosón, mintha páholyból nézne egy különösen ígéretes előadást.
Martin fintorgott egyet, Júliát levegőnek nézte, és megpróbált beljebb lépni. Én azonban felemeltem a kezem, és útját álltam.
— Anna, beszéljük ezt meg felnőtt emberek módjára, tanúk nélkül — mondta, közben átnézett a vállam fölött. A szeme mohón végigszaladt a világos konyhán, az új gépeken és a friss, igényes felújításon. — Látom, nem ment rosszul a sorod. Ügyes vagy. Én mindig mondtam, hogy a munka nemesíti az embert. Petra persze fiatal, csinos, de a háztartáshoz egyáltalán nem ért. Hol rendelni akar, hol étterembe menni, hol takarítót hívna. Én viszont otthonülő ember vagyok, Anna. Nekem egy tányér meleg étel meg egy tiszta ing is elég volna.