— Azt pedig végképp nem, hogy valaki más kényelméből éljen.
Az asztalnál ülők közül az egyik vendég félve, szinte bocsánatkérően szólalt meg:
— És… a meleg ételt akkor ki hozza be?
Erzsébet előbb az asztalra pillantott, aztán az ajtóra, végül Márkra emelte a tekintetét.
— Márk, hát mire vársz? Menj utána, hozd vissza! Ismered őt, mindig ilyen: a semmin is megsértődik.
Márk azonban meg sem mozdult.
— A semmin? — kérdezett vissza halkan.
— Hát persze! — csattant fel Erzsébet. — Talán megbántottam? Csak kimondtam, ami történt. Segített nekem. Az én ünnepségemen. Ez azért nem olyan rendkívüli dolog.
— Az volna természetes, hogy megköszönöd — felelte Márk csendesen. — Nem pedig úgy mutatod be, mintha a konyhára vett alkalmazottad lenne.
Erzsébet úgy meredt a fiára, mintha nem is ő beszélt volna, hanem egy idegen férfi állna előtte.
— Már te is kezded? Remek. Szép kis család lettünk.
Judit felemelte a poharát, de koccintás helyett csak ránézett Erzsébetre.
— Rokonom vagy, ezért mondom meg egyenesen — kezdte. — Az a nő, aki éjszaka roládokat teker, hajnal óta pedig a tűzhely mellett áll, nem „kis segítség”. Ha ezt nem látod, akkor ez az egész ünnep nem örömnek készült, hanem kirakatnak.
A vendégek elhallgattak. Még azok is, akik az imént udvarias mosollyal bólogattak, most inkább a tányérjuk peremét tanulmányozták.
A terítőn újra előbukkant az a régi, apró folt, amelyet korábban a váza takart el. Erzsébet olyan hirtelen lökte hátra a székét, hogy a váza elcsúszott a helyéről.
Márk egy pillanatig azt a foltot nézte. Aztán az ajtóra fordította a tekintetét, amely mögött Lilla ült, és azon a napon először tett valamit anélkül, hogy bárki megmondta volna neki, mit kell tennie.
Odament a szék támlájához, levette róla a kötényt, szépen összehajtotta, és a kezében tartotta.
— Anya — mondta nyugodtan. — Innen folytasd egyedül.
— Hogy érted azt, hogy egyedül? — hökkent meg Erzsébet.
— Pontosan úgy.
Márk letette a kötényt a kiadások listája mellé, majd kiment a verandára.
Lilla félig háttal ült az ajtónak, és az udvart nézte. Mellette ott állt a halas tál, gondosan letakarva egy szalvétával.
Márk megállt mellette.
— Hibáztam — szólalt meg. — Reggel óta láttam mindent, mégis úgy tettem, mintha ez így volna rendben.
Lilla nem felelt.
— Menjünk haza — kérte a férfi. — Nem vissza az asztalhoz. Haza.
Lilla lassan felállt, kezébe vette a tálat, és úgy nézett rá, mintha abban a pillanatban nem is a halról, de még csak nem is az ünnepségről döntene.
— Hazamenni jó gondolat — mondta végül. — De jegyezd meg: legközelebb csak az ad rám kötényt, aki maga is hajlandó mellém állni dolgozni.
Odabentről Erzsébet hangja hallatszott ki:
— Márk! Nincs itt halkés! És a teát ki fogja felszolgálni?
Márk nem fordult vissza.
Lilla lépett le elsőként a verandáról. Márk követte őt; egyik kezében Lilla táskáját vitte, a másikban pedig az összehajtott kötényt, amelyet végül mégsem volt bátorsága az anyjánál hagyni.
Mert amikor valakit mindenki előtt úgy mutatnak be, hogy „ő az én segítőm”, miközben a férje mellette áll, és csak a villáját igazgatja, akkor már nincs szükség nagy jelenetre. Az a kötény a szék támláján hangosabb volt bármilyen veszekedésnél: utána mindenki pontosan értette, mi történt.