— Pontosabban a menyedként — tette hozzá Lilla.
— Hát én azt mondtam, hogy Márk felesége vagy — vágta rá gyorsan Erzsébet. — Judit meg már megint belekötött mindenbe. Neki elég egy fél mondat, és máris talál rajta fogást.
Ebben a pillanatban Judit lépett be a konyhába vízért. Nyilvánvaló volt, hogy az utolsó mondatokat elcsípte, de úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.
— Csak egy pohár kellene — mondta, és a kancsó után nyúlt. Aztán Erzsébetre emelte a tekintetét. — Erzsébetkém, lehet, hogy én kötekedős vagyok. De a kisegítőket nem szokták a családi asztalhoz hívni, főleg nem az ünnepelt mellé ültetni.
Erzsébet ajka vékony vonallá feszült.
— Judit, kérlek, ne az én konyhámban kezdj el jelenetet rendezni.
— Csakhogy ez most nem a te konyhád kérdése — felelte Judit nyugodtan. — Az egész ünnepséged Lilla hátán áll vagy bukik.
Erzsébet az ablak felé fordult.
— Tessék, már kezdődik is.
Lilla nem szólt többet. Felállt, odalépett a székhez, és a kötény madzagját megfogva leemelte magáról.
Mindenki a kezét figyelte.
Kiment a konyhából abba a szobába, ahol a vendégek az asztal körül ültek. A kötényt gondosan ráterítette egy üres szék támlájára, majd olyan tisztán és érthetően szólalt meg, hogy senki ne tehessen úgy, mintha nem hallaná:
— Erzsébet, ha ma itt én csak „segítség” meg „konyhás” vagyok, akkor innentől boldoguljanak nélkülem. A család az asztalnál ül. Én pedig nem fogok személyzetet játszani.
Valaki zavartan köhintett. Más hirtelen a szalvétáját kezdte igazgatni, mintha azon múlna az élete.
Erzsébet szinte megbotlott a saját hangjában.
— Lilla, te most tényleg tönkre akarod tenni a születésnapomat?
— Nem — válaszolta Lilla higgadtan. — Csak nem vagyok hajlandó tovább úgy tenni, mintha ebben a házban nem léteznék családtagként.
Az asztal szélére tette a listát.
— Ide felírtam mindent, amit én vettem meg a saját pénzemből. Akkor adjátok vissza, amikor jónak látjátok.
Ezután odament a nagy tál sült halhoz. Ahhoz a díszes fogáshoz, amelyet már mindenki megcsodált, de amelyhez még senki sem nyúlt késsel.
Erzsébet egy lépést tett felé.
— Azt meg hová viszed?
— Ezt a családnak készítettem — mondta Lilla. — De csak annak a családnak, ahol a nevemen szólítanak.
Két kézzel megemelte a tálat, és elindult vele a kijárat felé.
— Elment az eszed? — csattant fel Erzsébet, már képtelen volt visszafogni magát. — Itt ülnek az emberek az asztalnál!
— Igen, ülnek — bólintott Lilla. — Én pedig egész nap körülöttük rohangáltam. Ennyi elég volt.
Márk felállt a helyéről.
— Lilla, várj egy pillanatot.
De Lilla addigra már kilépett a verandára. Kint világos volt, a levegő hűvösen csípte az arcát. A kis asztalon egy kiürült kompótosüveg árválkodott. Lilla letette mellé a tálat, aztán magára vette a kabátját.
Odabent, a háta mögött, éppen az kezdődött el, amivel Erzsébet egyáltalán nem számolt.
— Erzsébetkém, akárhogy nézzük, igaza van — szólalt meg elsőként Judit. — Itt ülök, és azon gondolkodom, ki ma az ünnepelt, és ki volt egész nap az igásló.
— Judit! — vörösödött el Erzsébet. — Te most engem köszönteni jöttél, vagy ítélkezni fölöttem?
— Köszönteni jöttem — mondta Judit. — De nem azért, hogy némán végignézzem ezt az egészet.