— Én… én nem akarok többé találkozni vele. Ez így nem tisztességes.
— Vivien, árulja már el, pontosan miért hívott fel engem?
— Szerettem volna szólni. Meg bocsánatot kérni. És még valami… Mutatott rólad fényképet. Közben mondott ezt-azt. Nem túl kedves dolgokat.
— Például azt, hogy kövér vagyok?
— Igen… Sajnálom.
— Köszönöm, hogy felhívott, Vivien. De ha akarja, nyugodtan folytassa vele. Engem már nem érint.
Letettem. És meglepő módon tényleg így volt. Nem fájt, nem szúrt, nem kavart fel. Egyszerűen közömbös lett.
Este Gábor feldúltan rontott haza.
— Mit mondtál Viviennek?!
— Azt, hogy találkozgathattok tovább.
— Szakított velem! Azt mondta, nem akar nős férfival kezdeni!
— Hát, ez már nem az én csomagom.
— Te tehetsz róla! Miattad hullik szét az életem!
— Miattam? — elnevettem magam, de már nem keserűen. — Gábor, az életed azért omlik össze, mert te raktad ilyen alapokra. Én csak abbahagytam, hogy tartsam helyetted a falakat.
— Bosszút állsz rajtam!
— Nem. A bosszúhoz indulat kell. Én pedig már semmit nem érzek irántad. Se haragot, se szerelmet, se sajnálatot. Semmit.
Ekkor megragadta a vállamat.
— Katalin, kérlek! Én szeretlek!
— Nem, Gábor. Te a kényelmet szereted. Azt, hogy valaki gondoskodik rólad. Hogy mindig legyen tiszta inged, meleg vacsorád, rendezett otthonod. Nem engem szeretsz, hanem mindazt, amit köréd építettem.
— Ez nem igaz!
Kibontakoztam a szorításából.
— Tudod, mi ebben a legnevetségesebb? Aznap este tényleg fasírtot gyúrtam. Neked. A születésnapi vacsorádra. Negyvenöt darabot készítettem, minden évedre egyet. Meg akartalak lepni. Aztán végül te lepettél meg engem.
Gábor lassan leült a székre, mintha hirtelen elfogyott volna alóla minden erő.
— Most mit csináljak?
— Tanulj meg fasírtot sütni. Vagy keress egy másik „dagadt nőt”, aki majd elkészíti neked. Én viszont indulok, egy óra múlva jógám van.
Kiléptem a konyhából, és magára hagytam. Az előszobatükörben megakadt a szemem a saját arcomon. Igen, még mindig telt voltam. De a tekintetem már nem volt üres és tompa. A mosolyom pedig végre nem kényszerből született.
Ekkor felvillant a telefonom kijelzője. Ismeretlen számról érkezett üzenet: „Katalin, András vagyok az edzőteremből. Edzés után meginnál velem egy kávét?”
Elmosolyodtam, és visszaírtam: „Csak ha nem francia étterembe viszel. Én inkább a házias ízeket szeretem.”
A konyha felől csörömpölés hallatszott. Gábor főzni próbált. Hát próbáljon. Mindenkinek megvan a maga élete. Az enyém — fasírtgyártás nélkül egy hálátlan férjnek — éppen most kezdődött el igazán.
Azt a negyvenöt ünnepi fasírtot végül odaadtam a szomszéd idős néninek. Meghatódva sírva fakadt, annyira hálás volt érte. Na, ő tudta értékelni az egyszerű dolgokat. Egyesekkel ellentétben.