A Kertész utcai kávézóban.
Csend lett. Olyan sűrű, hogy szinte hallani lehetett, ahogy Gábor fejében kattognak a fogaskerekek.
— Katalin, én ezt meg tudom magyarázni…
— Ne fáradj. Én már elmagyaráztam mindent. Eszternek. Ma meglátogattam.
— Micsoda?!
— Nyugodj meg. Nem volt jelenet. Csak beszélgettünk. Nő a nővel.
Az ezt követő napokban Gábor úgy járt-kelt a lakásban, mint akit fejbe vágtak. Eszter nem vette fel neki a telefont, az üzeneteire sem reagált. A munkahelyén is furcsán méregették, mert nemcsak Eszterhez mentem el.
— Katalin, kérlek, beszéljük meg…
— Mit? Azt, hogy halálosan unod a fasírtomat?
— Sajnálom. Ostoba voltam.
— Ezt eddig is tudtuk.
— Mondd meg, mit tegyek, hogy megbocsáss.
Letettem elé egy tányért. Fasírt volt rajta.
— Egyél.
— Katalin…
— Azt mondtam, egyél. És jól jegyezd meg az ízét. Ez az utolsó adag, amit neked készítettem.
— El akarsz válni?
— Nem. A válás túl kényelmes megoldás lenne neked. Itt maradsz, ugyanebben a lakásban. Csakhogy mostantól magadra főzöl, magadra mosol, és a saját szobádat is te takarítod. Én kizárólag a gyerekekről gondoskodom.
— Ez nem igazságos!
— Húsz éven át hazudni a feleségednek talán az volt?
Eltelt egy hónap. Gábor tíz kilót fogyott. Hol elsózta, amit főzött, hol odaégette, hol egyszerűen ehetetlen lett az egész. A saját kotyvalékait képtelen volt lenyelni, ezért többnyire kifőzdékben és kávézókban evett. Eszter továbbra sem válaszolt neki. Kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki felkereste: még három másik feleség is úgy döntött, megismerkedik a „hódolója” választottjával.
Én közben beiratkoztam egy edzőterembe. Nem Gábor miatt. Magamért. A műszakok között kiszorítottam rá az időt. Öt kilótól szabadultam meg, de nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy újra éreztem: van erő a testemben.
— Anya, te komolyan fiatalodsz! — lelkendezett Nóra.
— Igyekszem, kicsim.
Gábor próbálta helyrehozni, amit lehetett. Virágot hozott, én odaadtam a lányunknak. Csokoládét vett, az a fiunknál kötött ki. Étterembe hívott, én pedig csak nevettem rajta.
— Minek? Ott is olyan, mint egy menzán. Bezzeg itthon, ugye?
Szombaton egy ismeretlen nő hívott fel.
— Katalin? Vivien vagyok. Én… én találkozgatok a férjével.
— Gratulálok. Fasírtreceptet szeretne?
— Tessék? Nem… Én bocsánatot akartam kérni.
— Tőlem? Ugyan miért?
— Nem tudtam, hogy nős. Azt mondta, elvált. Tegnap viszont megláttam az ujján a karikagyűrűt, és faggatni kezdtem.
— És bevallotta?
— Igen. Azt mondta, maguk már csak lakótársak. Hogy a házasságuk pusztán papíron létezik.
— Nos, részben ez igaz.