— Dehogynem lehet — feleltem egészen higgadtan. — Holnap valami mást csinálok.
— Na, végre — morogta, miközben kelletlen arccal rágott tovább. — Legalább lesz egy kis változatosság. Mert ez már olyan, mintha… mintha…
— Mintha menzán ennél? — segítettem ki csendesen.
Erre félrenyelt, és értetlenül meredt rám.
— Micsoda?
— Semmi. Egyél csak.
Másnap reggel felhívtam a munkahelyemet, és kivettem egy szabadnapot. Gábor láthatóan meglepődött, amikor meglátott a konyhában, nem otthoni ruhában, hanem indulásra készen.
— Te meg hová készülsz?
— Elmegyek a fodrászhoz. Aztán beiratkozom egy edzőterembe is. Nem ezt szeretted volna?
— Hát ez az! — derült fel az arca. — Ügyes vagy, Katalin! Már régen meg kellett volna lépned.
És én valóban elmentem a szépségszalonba. Megcsináltattam a hajam, a körmeimet is rendbe hozattam. Utána vettem magamnak egy új ruhát. Nem egy bő, mindent eltakaró zsákot, hanem olyat, amely rendesen követte az alakomat. Igen, a teltebb alakomat. És akkor mi van?
Onnan Eszterhez mentem. Tudtam, hol lakik. Gábor egyszer megkért, hogy vigyük haza a „kolléganőjét”, mert állítólag elromlott az autója.
Az ajtót csak résnyire nyitotta ki.
— Kit keres?
— Magát, Eszterke. Beszélnünk kellene.
— Ismerjük egymást?
— Mondhatni, majdnem családtagok vagyunk. Én vagyok annak a férfinak a felesége, akivel tegnap olyan meghitten turbékolt egy kávézóban.
Az arca egy pillanat alatt megnyúlt.
— Én… én nem értem…
— Dehogynem érti. Tudja mit? Odaadom magának.
— Tessék?
— Úgy, ahogy mondom. Vigye csak. Viszont készüljön fel: a mosás, vasalás, főzés és takarítás ezentúl mind magára vár. Ja, és még valami. Horkol, szétdobálja a zoknijait, és sör mellé csak házi savanyú uborkát hajlandó enni. A boltit meg sem kóstolja.
Este ünnepi vacsorát terítettem. Áthívtam a gyerekeket, elővettem a tortagyertyákat is. A tortát végül én sütöttem meg, nem mentem vissza azért a rendelésért.
— Apa, boldog születésnapot! — Nóra boldogan vetette magát Gábor nyakába.
— Köszönöm, kicsim.
— Anya, ez gyönyörű lett! — ámult el a fiam. — Nézd, még a saláta is szív alakú!
Gábor rám pillantott. Én mosolyogtam.
— Boldog születésnapot, drágám.
Vacsora után a gyerekek visszavonultak a szobájukba. Gábor kettesben maradt velem a konyhában.
— Katalin, ma valahogy különösen szép vagy…
— Köszönöm. Voltam szalonban.
— Figyelj, gondolkodtam… Mi lenne, ha elmennénk valahová pár napra? Csak mi ketten. A gyerekeket addig elvinnénk anyádhoz.
— Minek?
— Hogyhogy minek? Pihennénk, kiszakadnánk egy kicsit a hétköznapokból…
— Neked állandóan tárgyalásaid vannak, megbeszélések, céges programok. Mikor jutna időd pihenni?
— Ugyan már, kit érdekelnek azok? Mi lehet fontosabb a családnál?
Felnevettem.
— Gábor, tegnap láttalak. Eszterrel.